The Book of Daniel - Number One-Hundred and Twenty-Two

Amikor Dániel könyve tizenegyedik fejezetének negyventől negyvenötig terjedő verseire hulló világosság felnyílt a vég idején, 1989-ben, az igazság ellenségei olyan ellenállást tanúsítottak, amely lehetővé tette Isten számára, hogy olyan igazságokat nyilatkoztasson ki Dániel könyvének ama szakasza alapvető tételeinek védelmére, amely ezt követően Sátán támadásainak tárgyává és középpontjává vált. Az igazság és a tévelygés közötti ama történelmi küzdelmet a Szentlélek arra használta fel, hogy azonosítson bizonyos prófétai szabályokat, amelyek tovább növelik a felnyitott ismeretet, és amelyek ezután a föld történelmének utolsó nemzedékét hivatottak próbára tenni. A „prófécia hármas alkalmazásait” vizsgáltuk, és ezeket olyan elsődleges szabályként azonosítottuk, amely ama ellenállási folyamatból tárult fel, amelyet Sátán azokban a régi napokban támasztott. Ezt a vitákkal terhes folyamatot White testvérnő „megrázatásként” azonosítja.

A „megrázatás” akkor következik be, amikor az igazságot Júda törzsének Oroszlánja feltöri a pecsét alól, és azt ezt követően bevezetik.

Az „igazság” bevezetése mindig megrázkódtatást okoz, és az az igazság, amely 1989-ben felnyittatott, éppen ezt tette. Az igazsággal szemben tanúsított ellenállás egyik eredménye az volt, hogy kialakult egy szabályrendszer, amely megalapozta az ismeret gyarapodását az 1989-et követő évek során. E szabályok kialakulása párhuzamban áll a milleriták korszakában kialakult szabályrendszer fejlődésével. A bibliai prófécia minden hármas alkalmazása hozzájárul az utolsó napok eseményeinek világosabb megértéséhez.

Róma és Babilon hármas alkalmazása megállapítja a nő és a fenevad közötti kapcsolatot, amelyet a vasárnaptörvény válságának története során megül és amely felett uralkodik; ez egyúttal Isten végrehajtó ítéletének története is a babiloni paráznán.

„a követ elkészíti a szövetség Követe előtt az utat”, valamint „Illés” hármas alkalmazásai azonosítják a munkát és az üzenetet abban a két időszakban, amelyek az utolsó napokban a kegyelemidő lezárulását szemléltetik. Az első időszak A jelenések könyve tizennyolcadik fejezetének első hangjával kezdődik, amely a vizsgálati ítélet kezdetét jelképezi az élők fölött a laodiceai adventizmus számára, az utolsó időszak pedig A jelenések könyve tizennyolcadik fejezetének második hangjával kezdődik, amely Babilon paráznájának végrehajtó ítéletét jelképezi.

Róma és Babilon hármas alkalmazásai Isten végidei népének külső történelmét jelképezik, míg Illésnek és az útkészítő hírnöknek a hármas alkalmazásai Isten végidei népének belső történelmét jelképezik. A három Jaj hármas alkalmazása azonosítja azt az üzenetet, amely mindkét időszakon végighúzódik, s amelyek együtt az ítélet lezáruló időszakát jelképezik, amely Isten házán kezdődik, és azután azokra sújt le, akik Isten házán kívül vannak. A három Jaj azonosítja, hogy az iszlám a késői eső üzenete, és egyúttal az ítélet eszköze is, amelyet Isten azok ellen alkalmaz, akik a napimádatot az egész emberiségre rákényszerítik. Az ítélet lezárulása „Isten bosszúállásának napjait” jelképezi, mind az Ő hitehagyott egyháza, mind az egyházán kívüli gonoszok fölött.

Amikor Jézus első ízben megkezdte szolgálatát a názáreti gyülekezetben, Ézsaiás hatvanegyedik fejezetét használta fel arra, hogy meghatározza szolgálatát, üzenetét és munkáját, amely magában foglalta Isten bosszúállása idejének azonosítását is. Az ő szolgálata, üzenete és munkája előképe volt a száznegyvennégyezer szolgálatának, üzenetének és munkájának, mert prófétai értelemben követik a Bárányt, valahová csak megy.

Jézus a keresztségekor felkentetett, és ez a határjel 2001. szeptember 11-ét jelképezi, amikor a Szentlélek kenete elkezdett alászállni azokra, akik felismerték, hogy az utolsó napokban a késői eső kiárasztását a milleriták történelme jelképezte előre; ők voltak a régi romok, amelyeket a száznegyvennégyezer ismét felépít, miután visszatértek Jeremiás ősi ösvényeire.

Krisztus igazságosságának az 1888-as lázadásból eredő üzenete ismét jelenvaló igazsággá lett, és az 1888-as lázadásból eredő üzenet az az örömhír volt, amelynek hatalma van a megtört szívek bekötözésére, de erőtelen arra, hogy megnyissa azoknak a kemény szívét, akiknek van szemük a látásra, de nem látnak, és van fülük a hallásra, de nem értenek. Krisztus igazságosságának az 1888-as lázadásból eredő üzenete egyúttal a Laodiceához szóló üzenet is volt, amely akkor ismét elérkezett, hogy megnyissa a börtön ajtaját azok előtt, akik a bűn foglyai voltak, Az által, akinek hatalma van megnyitni az ajtókat, amelyeket senki emberfia meg nem nyithat, és bezárni az ajtókat, amelyeket senki be nem zárhat.

2001. szeptember 11-én azoknak, akiknek hirdetniük kellett ama örömhírt, az Úr kedves esztendejét és Isten bosszúállásának napját is ki kellett kiáltaniuk. Az Úr kedves esztendeje is akkor kezdődött, és Ő mindaddig teljesen kész elfogadni egy laodiceai megtérését, amíg el nem érkezik Isten bosszúállásának napja az Egyesült Államokban hamarosan bekövetkező vasárnaptörvénnyel. Akkor bosszúállása nyilvánvalóvá lesz azon egyházon, amely nem akarta felismerni meglátogatásának idejét, és ugyanakkor megkezdődik a fokozatos ítélet Babilon paráznája felett.

Elfogadásának napján megígéri, hogy megvigasztal minden gyászolót; és a Jeruzsálemben gyászolókat Ezékiel könyvének kilencedik fejezete szemlélteti. Vigasztalásukat a Vigasztaló munkálja, a késői eső üzenetének befogadása által, amely akkor árad ki rájuk. De csak akkor, ha felismerik az esőt. Miután birtokukba vették a Vigasztalót, és elvégezték a régi romok felépítésének munkáját, a „sor sorra” módszertana által — amelyet Ézsaiás szakasza úgy szemléltet, mint annak a munkáját, hogy a prófécia ama vonalát, amely a szent történelem pusztaságát jelképezi, egy másik próféciavonalra helyezik, amely pusztulást ábrázol —, abban a munkában helyreállítják sok nemzedék pusztulásait. Akkor az „idegenek” válaszolni fognak a gyászolóknak, akik zászlóként emeltetnek fel, hogy az idegenek lássák őket.

Krisztus művének és szolgálatának kihirdetése, amint az Ézsaiás hatvanegyedik fejezetében elénk tárul, a száznegyvennégyezer műve és szolgálata. E mű és szolgálat a szent reformmozgalmakban szemléltetést nyert, és 1989-ben elérkezett a vég ideje, amelyet minden korábbi „vég ideje” előre jelképezett. Miként egy igeverset, Dániel könyve nyolcadik fejezetének tizennegyedik versét azonosították a millerita mozgalom alapjaként és központi oszlopaként, úgy a Future for America mozgalom alapját és központi oszlopát jelentő igevers Dániel könyve tizenegyedik fejezetének negyvenedik verse. A milleriták számára a központi oszlop világossága az Ulai folyó látomásának világosságaként lett bemutatva, a Future for America mozgalom számára pedig a központi oszlop világossága a Hiddekel folyó látomásának világosságaként lett bemutatva.

A két folyó által jelképezett mindkét látomás világossága összekapcsolódik, és az utolsó napokban teljesedik be. Kölcsönös „kapcsolatuk” az emberi és az isteni egyesülését jelképezi, amely az az üzenet, amelyet White testvérnő ismételten Krisztus üzeneteként azonosít abban az összefüggésben, hogy az istenséggel egyesült emberség nem vétkezik. A két folyó éppen ezt a kapcsolatot jelképezi.

A tudás növekedése 1798-ban és 1989-ben Isten prófétai Igéjének felnyitását jelentette. Az Ő Igéje biztosítja azt az erőt, amely által győzhetünk, miként Ő is győzött, és „élete kijelenti, hogy az emberi természet, az istenivel egyesülve, nem követ el bűnt.” Az Ulaj folyó látomása az Ő megjelenésének marah látomása, amelyet a kétezer-háromszáz napról szóló prófécia ábrázol. A Hiddekel folyó látomása a prófétai történelem chazon látomása, amelyet a kétezer-ötszázhúsz éves prófécia ábrázol. A marah látomás az istenséget, a chazon látomás pedig az emberi természetet jelképezi.

Az ősi Sineár mindkét folyója, vagyis az Ulai és a Hiddekel – mai nevükön a Tigris és az Eufrátesz – végül Irak déli részén a Satt al-Arab vízi útban egyesül, a Satt al-Arab pedig aztán a Perzsa-öbölbe ömlik. Jézus a fizikai és természeti dolgokat a lelki valóság ábrázolására használja, és a két folyóhoz kapcsolódó látomások, amelyek most vannak a beteljesedés folyamatában, az emberi és az isteni összekapcsolódását jelképezik, miközben útjuk a tenger felé a végéhez közeledik. Ezt az igazságot annak a két próféciának a kezdetén állapítja meg, amelyet Dániel 8. fejezetének tizenharmadik és tizennegyedik verseiben található két látomás képvisel. Az egyik látomás a kérdés, a másik a válasz, és logikailag nem választhatók el egymástól.

Az emberiség látomása, amely azonosítja a szentély és a sereg megtiprását, Kr. e. 677-ben kezdődött, és az istenség látomása, amely Krisztus megjelenését azonosítja, Kr. e. 457-ben kezdődött. Az istenség és az emberiség összekapcsolását a kétszázhúsz év jelképezi, amely a két látomás két kiindulópontját kapcsolja össze. A kétszázhúsz annak jelképe, hogy „az emberiség összekapcsolódik az istenséggel”, és ezt jelképezi az is, hogy az ismeret növekedése a vég idején 1798-ban összekapcsolódik az ismeret növekedésével a vég idején 1989-ben.

Az 1798-ban bekövetkezett ismeretnövekedésből származó, formába öntött üzenetet Miller először 1831-ben mutatta be (majd 1833-ban a Vermont Telegraph újságban). Az 1831-es év kétszázhúsz esztendővel a King James Biblia 1611. évi kiadása után következett. A King James Biblia az Ó- és Újszövetség kettős dokumentumát képviselte. A kétszázhúsz év kezdete és vége „összekapcsolt” egy isteni kiadványt egy emberi kiadvánnyal. Az emberi kiadvány információja abból az isteni világosságból származott, amely az idők végén, 1798-ban fel lett oldva a pecsét alól, majd egy emberi eszköz munkája által öltött formális alakot, aki 1831-ben kezdte azt közzétenni. Egy isteni kiadvány volt ez, istenileg lepecsételt üzenettel, amelyet később az emberiség feloldott a pecsét alól, és ezt követően egy emberi eszköz által lett bemutatva. Az Isten igéjében „közzétenni”-nek fordított héber szó jelentése: kiáltani, felkiáltani (valakihez), híressé lenni, vendég, meghívni, említeni, nevet (adni), prédikálni, kihirdetni, kimondani, közzétenni. Miller 1831-ben kezdte közzétenni üzenetét, majd 1833-ban az szó szerint megjelent a Vermont Telegraphban.

Az 1989-ben bekövetkezett ismeretnövekedésből származó, hivatalos formába öntött üzenet először 1996-ban jelent meg (a The Time of the End folyóiratban), kétszázhúsz évvel azután, hogy 1776-ban közzétették a Függetlenségi Nyilatkozatként ismert két szent dokumentum elsőjét (és azt követően 1789-ben az Egyesült Államok Alkotmányát). A kétszázhúsz év kezdete és vége az istenséget az emberiséggel kapcsolja össze, mégpedig a két isteni dokumentum közzététele által, 1776-tal kezdődően. Amikor Dániel könyvét a vég idején, 1989-ben felnyitották, az a hivatalos formába öntött üzenet, amely egy emberi eszköz munkája által jött létre, 1996-ban került közzétételre. A sorrend ez volt: egy isteni közzététel, majd egy felnyitás, azután pedig egy emberi közzététel.

A vég idejének mindkét korszakában az igazság három lépése azonosítható. Mindkettő egy isteni kiadvánnyal kezdődik mint első lépéssel, és egy emberi kiadvány, amely egy isteni üzenetet magyaráz, az utolsó lépés. A középső lépés az, amikor Júda törzsének Oroszlánja felnyitja az isteni üzenetet arra a meghatározott történelmi időszakra nézve, és ezt követően kiválaszt egy emberi eszközt, hogy összegyűjtse a világosságot, amely az isteni dokumentumból fel lett nyitva. Amikor a felnyitás bekövetkezik, lázadás nyilvánul meg a gonoszok részéről, akik nem értik a tudás növekedését. Így az isteni kiadványt a héber ábécé első betűje jelképezi, a tudás növekedését a tizenharmadik betű jelképezi, ahol a lázadás megnyilvánul, és az adott történelmi időszakra szóló különleges isteni üzenet emberi kiadványa a héber ábécé utolsó betűje; és e három betű együtt az „igazság” jelentését hordozza.

Az Ulai és a Hiddekel folyókról szóló látomások, amelyek most teljesedőben vannak, azt jelzik, hogy az utolsó napokban a két folyóból származó ismeret gyarapodása egyesül, hogy bizonyítsa: az istenség az emberiséggel egyesülve nem vétkezik. Dániel az Ulai folyó mellett kapta azt a látomást, amely Krisztus megjelenését ábrázolja az 1844-ben lezáruló kétezer-háromszáz éves prófécia végén.

Dániel a Hiddekel folyónál kapta azt a látomást, amely a prófétai történelem kétezer-ötszázhúsz esztendejének látomását ábrázolja.

Ezután Gábriel a tizennegyedik versben meghatározta a Hiddekel folyó cházon látomásának célját.

Az Ulai folyónál adott látomás azonosítja Krisztus „megjelenését” (istenségét), amikor 1844. október 22-én hirtelen eljött az Ő templomához. Az azt ábrázolta, hogy azon a napon az „istenség” belépett a milleriták templomába (emberség) az engesztelés napjára; vagyis az „eggyé válás” napja az istenség és az emberség egyesülését jelképezi. A Hiddekel folyónál adott látomás azonosítja azt, ami Isten népével (emberség) történik majd az utolsó napokban.

A „megjelenésről” szóló látomás kezdete Kr. e. 457-ben volt. Kétszázhúsz évvel azon prófétai időszak után, amely a szentély és a sereg megtiprását jelöli meg, s amely Kr. e. 677-ben kezdődött. A két látomás kiindulópontján összekapcsolt kétszázhúsz év végpontját a Csodálatos Számláló jelölte meg, aki egyúttal a Csodálatos Nyelvész is a Habakuk 2:20-ban.

Az emberiség és az istenség közötti kapcsolatot, amelyet kezdetben a két prófécia kiindulópontjai jelképeztek, kölcsönös végpontjuknál az a fejezet és vers azonosította, amely annak az istenségnek a megjelenését írta le, aki hirtelen belépett a templomba, amelyet a vég idején, 1798-ban kezdődő és negyvenhat évvel később, 1844. október 22-én végződő negyvenhat év alatt épített fel.

1844. október 22-én, az „eljövetel” látomásával összhangban, Habakuk felismerte, hogy az Úr az Ő szent templomában van. Felépítette azt a templomot, amelyet kétezer-ötszázhúsz éven át pusztítottak és tapostak, negyvenhat év alatt.

A János 2:20-ban, miután Krisztus megtisztította a templomot, ami White testvérnő szerint Malakiás harmadik fejezetének beteljesedése volt, miként 1844. október 22-e is, a szövetség Követe hirtelen eljött az Ő templomába.

Malakiás harmadik fejezetének beteljesedéseként Krisztus hirtelen eljött az Ő templomába, amikor szolgálatának kezdetén, János második fejezetében megtisztította a templomot, ami 1844. október 22-ét jelképezte. A templom Krisztus általi megtisztítása János második fejezetében, valamint 1844. október 22-e Malakiás harmadik fejezetének beteljesedése volt. János KETTEDIK fejezetének HUSZADIK versében arról kapunk tájékoztatást, hogy az emberi templom negyvenhat esztendő alatt épült fel, az isteni templom pedig három nap alatt állíttatott helyre. Az emberi templom csak akkor válik Habakuk „szent templomává”, amikor az istenség hirtelen beléje jön, amint ez 1844. október 22-én történt, mert az istenség az emberséggel egyesülve nem vétkezik. Sineár két nagy folyójának látomásai azt az igazságot ábrázolják, hogy az emberség az istenséggel egyesülve nem vétkezik.

Dániel könyve tizenegyedik fejezete negyvenedik versének vizsgálatát a következő cikkben folytatjuk.