The Book of Daniel - Number Three

Jelenleg Dániel könyvében a 3Mózes huszonhat „hét idejével” foglalkozunk. Rejtve van azok előtt, akik úgy döntöttek, hogy behunyják szemüket, de ott van azok számára, akik látni kívánnak. Dániel könyvének nyolcadik fejezeténél, a tizenharmadik versnél kezdjük.

A vers ezzel a szóval kezdődik: „akkor”, és különbséget tesz a prófétai történelem ama látomása és aközött, amelyet Dániel az előző tíz versben éppen látott. A fejezet első és második verse megjelöli azt az évet, amikor Dániel a látomást kapta, és azt is, hogy azt az Ulaj folyó mellett kapta. A harmadik verstől a tizenkettedik versig „látja” a prófétai történelem látomását. „Azután” egy mennyei párbeszédet „hall”, amely egy kérdésből és egy válaszból áll. A tizenötödik versben kutatni kezdi, mit jelentett a prófétai történelemnek az a látomása, amelyet éppen „látott”. Alapvető fontosságú felismerni a különbséget aközött a látomás között, amelyet Dániel a harmadiktól a tizenkettedik versig „látott”, és a mennyei párbeszéd között, amelyet „hallott” — mert ezek két különböző látomás.

A tizenharmadik versben feltett kérdés ez: „Meddig tart a látomás?”, és a „látomás”-nak fordított szó más héber szó, mint a tizenhatodik versben „látomás”-nak fordított szó.

Amikor két különböző héber szót az angol „vision” szóval fordítottak, a Leviticus huszonhat „hét ideje” „nyilvánvalóan rejtetté” vált. Azok a bibliai kutatók, akik megelégednek azzal, hogy csupán a felszínt érintsék, e két különböző héber szót ugyanannak tekintik, de ezt a maguk veszedelmére teszik.

Azt a tájékoztatást kapjuk, hogy Isten Igéjében „minden ténynek megvan a maga jelentősége”, és ha úgy döntünk, hogy figyelmen kívül hagyjuk azt a tényt, miszerint a nyolcadik fejezetben két különböző héber szó szerepel, amelyeket „látomás”-nak fordítanak, akkor magunk vagyunk felelősek azért, hogy laodiceai vakságot idézünk elő önmagunkon. A régi mondás így szól: „senki sem olyan vak, mint aki nem akar látni.”

A „látomás” szó tízszer fordul elő Dániel könyvének nyolcadik fejezetében, ám e tíz előfordulás két különböző héber szót takar, és e szavak jelentése nem azonos. Ha ugyanazt jelentették volna, Dániel mind a tíz esetben csak az egyik szót használta volna. Dániel két szót írt, mert e két szó mindegyike saját jelentéssel bír, és az egyik olyan látomást jelöl, amelyet Dániel „látott”, a másik pedig olyat, amelyet „hallott”. A tizenharmadik versben a „látomás”-nak fordított szó a châzôn, és jelentése: „látvány”, vagy „látomás”, „álom” vagy „kijelentés”. Meghatározása és Dániel szóhasználata alapján ezt a „prófétai történelem látomásának” nevezem.

Dániel könyvének nyolcadik fejezetében, az első versben Dániel ezt mondja: „látomás jelent meg nekem”, a második versben pedig kétszer is kijelenti, hogy „látomásban láttam”. Ezután a tizenharmadik versben felhangzik a kérdés: „meddig tart a látomás?” Mindezekben az esetekben a használt héber szó a „châzôn”. Majd a tizenötödik versben ahhoz az időponthoz érkezünk, amely talán a legfontosabb, amikor Dániel ugyanezt a szót használja, mert ezt mondja: „amikor én”…„láttam a látomást, és kerestem annak értelmét”. Miután Dániel látta a châzôn látomást, meg akarta érteni, mit jelent. Ez olyan tény, amelynek nagy jelentősége van a Mózes harmadik könyve huszonhatodik fejezetében szereplő „hét idő” e fejezetben való elrejtésére nézve.

A tizenhetedik és a huszonhatodik versben a châzôn szót is használja. A „látomás” szó tízszer fordul elő Dániel könyvének nyolcadik fejezetében, és e tíz előfordulás közül hét esetben a châzôn szó áll. Dániel a másik, „látomás”-nak fordított héber szót négyszer használja. Ez a másik héber szó a mar’eh, és jelentése: „megjelenés”.

A châzôn hétszer fordul elő Dániel nyolcadik fejezetében, a mar’eh pedig négyszer, és együtt ezek felelnek meg annak a tíz előfordulásnak, ahol az angol „vision” szó szerepel Dániel nyolcadik fejezetében. Hét meg négy az tizenegy, mert az egyik alkalommal, amikor Dániel a mar’eh szót használta, azt éppen úgy fordították, ahogyan meg van határozva; ugyanis a tizenötödik versben, amikor Dániel „kereste az értelmét” a prófétai történelmet ábrázoló châzôn látomásnak, „megállt előtte” „egy férfihoz hasonló megjelenés”. A „megjelenés” szó a mar’eh. Ezért Dániel a mar’eh szót négyszer használja Dániel nyolcadik fejezetében, és egyszer elsődleges jelentésével összhangban „megjelenés”-nek fordítják, a másik három alkalommal pedig „látomás”-nak.

Nem kívánok semmiféle bírálatot megfogalmazni azokkal a férfiakkal szemben, akik a King James Bibliát lefordították. Mindazonáltal meg kell jegyezni, hogy a tizenharmadik versben található a King James Bibliában az egyetlen hozzáadott szó („áldozat”), amelyről az ihletés határozottan kijelenti, hogy „nem tartozik a szöveghez”. Az ihletés továbbá azt is kijelenti, hogy ezt a hozzáadott szót „emberi bölcsesség” tette hozzá. Ugyanabban a fejezetben két különböző héber szó egyaránt ugyanazzal az angol szóval került fordításra. Annak felismerése, hogy e két szó között különbség van, mélységesen fontos.

Miközben Dániel „kereste az értelmét” annak a „châzôn-látomásnak”, amelyet éppen „látott”, Krisztus azt mondja Gábrielnek, hogy „értesse meg” Dániellel a „mar’eh-látomást”, amelyet éppen „hallott”. Dániel a prófétai történelem látomását akarta megérteni, ám Krisztus, akit a tizenharmadik vers Palmoniként („ama bizonyos szent, aki szólt”) azonosított, arra utasította Gábrielt, hogy a „mar’eh-látomást” értesse meg Dániellel, ne a „châzôn-látomást”. A tizenötödik és tizenhatodik versekben Gábriel kijelölt feladata az, hogy megértesse Dániellel a „mar’eh-látomást”, vagyis azt a szót, amelyet „látomásnak” fordítanak, noha jelentése „megjelenés”, nem pedig a prófétai történelem látomása, amelyet Dániel meg akart érteni. Gábriel megbízatásának felismerése nélkül a Mózes harmadik könyve huszonhatodik fejezetében szereplő „hét idő” nyilvánvalóan is rejtve marad.

A huszonhatodik versben mindkét héber szó, amelyet „látomás”-nak fordítanak, ugyanabban a versben található, és ez a vers válik Dániel „hét időről” szóló bizonyságtétele igazságának feltárásához vezető egyik elsődleges kulccsá.

A huszonhatodik versben az „estékről és reggelekről” szóló látomás a mar’eh látomás, amelynek jelentése: „megjelenés”; az a látomás azonban, amelyet „be kellett pecsételni”, a prófétai történelemre vonatkozó châzôn látomás. Az „esték és reggelek” kifejezés az, ami elkülöníti és azonosítja a két látomás közötti különbséget. Ezt a Biblia létrejöttében szerepet játszó emberi tényező újabb szemléltetésével teszi. Az emberi tényező nemcsak azokból a prófétákból állt, akik feljegyezték a Biblia szavait, hanem azokból is, akik lefordították a Bibliát. A Biblia, miként Krisztus is, az istenség és az emberség egyesülését képviseli. Ez az emberség a történelem folyamán szállt alá, Ádámtól fogva, a bűnbeesése után, egészen azokig, akik feljegyezték és lefordították a Bibliát. Krisztus és a Biblia egyaránt Isten Igéje, és Isten Igéje tiszta, mert az egyesülésben jelen levő istenség mindig felülírta mindazokat a korlátokat, amelyek a testben léteztek.

Az „este és reggel” kifejezés ismételten előfordul Isten Igéjében, és mindenütt „este és reggel”-nek van fordítva, miként a huszonhatodik versben is, valamint miként oly gyakran fordíttatik a Teremtés történetében Mózes első könyvében, amely ismételten ezt mondja: „és lett este és lett reggel…”. Valójában pedig — és minden ténynek megvan a maga jelentősége (és e tény megértése elengedhetetlen) — a Bibliában az egyetlen hely, ahol az „este és reggel” kifejezés nincs „este és reggel”-nek fordítva (miként a huszonhatodik versben), Dániel nyolcadik fejezetének tizennegyedik verse. Ott, és egyedül ott Isten Igéjében az „este és reggel” kifejezés egyszerűen csak „napok”-nak van fordítva.

Tizenkét verssel később, Dániel ugyanazon fejezetében, a héber „este és reggel” kifejezést úgy fordítják, ahogyan mindig is; ám abban a versben, amely az adventizmus központi oszlopa és alapja, a kifejezést egyszerűen „napok”-nak fordítják. Miféle befolyás vezette a King James Biblia fordítóit arra, hogy ilyen kirívó ellentmondást tegyenek? A huszonhatodik versben a kifejezést a Biblia többi részében előforduló minden más esetével összhangban fordították. Ám a huszonhatodik vers előtt tizenkét verssel, a tizennegyedik versben emberségük különös megkülönböztetést helyezett a tizenharmadik vers kérdésére adott válaszra. A tizenharmadik vers kérdése pedig magában foglalta azt az egyetlen szót (áldozat), amelyet nem lett volna szabad a Bibliához hozzáadni. Isten azt akarta, hogy a tizennegyedik vers igen mélyreható és egyedülálló módon emelkedjék ki. Ezzel egyúttal azt is megjelölte, amit Gábrielnek azt a megbízást adta, hogy Dániellel megértesse.

A tizenhatodik versben Jézus megparancsolta Gábrielnek, hogy értesse meg Dániellel a mar’eh látomást, annak ellenére, hogy Dániel a prófétai történelem châzôn látomását igyekezett megérteni. A huszonhatodik vers azt mondja, hogy az „estékről és reggelekről szóló látomás, amely kijelentetett”, „igaz” volt. A châzôn látomás prófétai „látás” volt, a mar’eh látomás azonban „kijelentetett”, mert elhangzott. A tizennegyedik versben hangzott el, amikor Palmoni ezt mondta: „kétezer-háromszáz estig és reggelig; azután kiderül a szenthely igazsága.” A huszonhatodik vers az „esték és reggelek” kifejezést használja, és ezt azonosítja azzal a látomással, amely „kijelentetett”, hogy megkülönböztesse a két látomást Dániel nyolcadik fejezetében. A prófétai történelem látomása, amelyet Dániel „látott”, és amelyet meg akart érteni, különbözött attól a látomástól, amely „elhangzott”, és amelyet Dániel „hallott”. Még fontosabb, hogy az a látomás, amelyet Dániel „hallott”, volt az a látomás, amelynek megértését Gábrielnek meg kellett adnia Dániel számára.

A Szent Biblia megalkotásában részt vevő emberi tényező Dániel nyolcadik fejezetében tízszer jegyezte fel a „látomás” szót, és ezáltal elrejtette a különbségtételt az egyik, „látott” látomás és a másik, „hallott” látomás között. Ezzel elhomályosította azt a hangsúlyt, amely azonosítja, hogy Krisztus szándéka az volt, hogy Dániel mindenekelőtt az általa „hallott” látomást értse meg, nem pedig az általa „látott” látomást. Most már szemügyre vehetjük, mit tesz Gábriel annak érdekében, hogy teljesítse megbízatását.

Gábriel most kezdi meg azt a munkáját, hogy megértést adjon Dánielnek a kétezer-háromszáz estéről és reggelről szóló látomás felől, amely igaz. Először tudatja vele, hogy a prófétai történelem látomása, a châzôn-látomás, „a vég idején” lesz. Ezután, miközben Dániel prófétai álomban volt, Gábriel megérintette Dánielt, és egyenesen talpra állította. Tudatja vele: „Megismertetem veled.”

Ezt mondta Palmoni (Krisztus) Gábrielnek, hogy tegye, amikor így szólt: „Gábriel, értesd meg ezzel az emberrel az esték és reggelek mar’eh látomását.” Gábriel azt mondja, hogy tudatni fogja Dániellel, „mi lesz a harag végső idején”. Íme, ott van! Ott van a Mózes harmadik könyve huszonhatodik fejezetének „hét ideje”! El van rejtve éppen azon prófétai módszer által, amelyről Gábriel ismételten bizonyságot tetetett a prófétákkal, és amelynek alkalmazására vezette őket írásaikban! Az a módszer ez: „szabályra szabály, itt egy kevés, ott egy kevés.”

Uriah Smith a „Thoughts on Daniel and the Revelation” című könyvében (amellyel minden adventistának, sőt még szomszédaiknak is ismerősnek kellene lenniük) a Dániel könyve nyolcadik fejezetének tizenhetedtől tizenkilencedikig terjedő verseihez a következő megjegyzést fűzi:

Az a „harag”, amelyet Smith azonosít, akkor kezdődött, amikor Manassét az asszírok Kr. e. 677-ben Babilonba hurcolták. Sajnos Smith Sedékiás megdöntését Kr. e. 586-ban veszi alapul, és azt jelöli meg a tizenkilencedik vers „haragja” időszakának kezdőpontjaként. Smith egyszerűen nem foglalkozik azzal, mit jelent az, hogy a vers „a harag végső végét” említi. Úgy kezeli, mintha egyszerűen csak „haragról” volna szó, holott ha a haragnak van „végső vége”, akkor a nyelvtan és a logika megköveteli, hogy legyen legalább egy „első vége” is a haragnak. Smith tudta, hogy a hetvenéves fogság Nabukodonozor Jójákím elleni első támadásával kezdődött Kr. e. 606-ban, mégis úgy határozta meg a harag időszakának kezdetét, hogy azt Nabukodonozor harmadik támadásához kapcsolta, amelyet Sedékiás, az utolsó júdai király ellen hajtottak végre.

Smith helyesen azonosította a tizenkilencedik vers „felindulását” mint egy időszakot. Helyesen azonosította ezt az időszakot mint a szenthely és a sereg letiprását, összhangban Dániel könyve nyolcadik fejezetének tizenharmadik versével, és helyesen azonosította a végpontot mint 1844. október 22-ét.

Smith részben helyesen látta, de elszalasztotta az igazságot azáltal, hogy azt tette, ami prófétai alkalmazásainak jellegzetessége volt. Engedte, hogy a történelem irányítsa a prófétai ige értelmezését, ahelyett hogy a prófétai igét engedte volna irányítani a történelemről alkotott megértését. Ha megengedjük, hogy a Biblia határozza meg a prófétai történelmet, akkor helyes ismeretek birtokában közelíthetünk a történelemhez.

A Biblia azt tanítja, hogy akitől az ember legyőzetik, annak szolgájává lesz.

Manassét Kr. e. 677-ben fogságba hurcolták Babilonba. Ott történt, hogy Júda legyőzetett és szolgaságba vitetett. Ez az a kiindulópont, amely mind az 1843-as, mind az 1850-es táblázaton szerepel, s amelyet White testvér helyesként hagy jóvá. Smith Dániel könyve nyolcadik fejezete tizenharmadik versének megtiprását Sedékiással, Júda utolsó királyával kezdi. Sedékiás egy fokozatos ítélet vége volt, nem pedig a kezdete. White testvér azonosítja, hogy Manassé babiloni fogsága annak „foglalója” volt, aminek be kellett következnie. A „foglaló” előleg, és egy olyan vásárlás kezdetét jelöli, amelyet további befizetések követnek.

Manassé jelentette annak a „foglalónak” a kezdetét, amely megindította a „hét idő” „átkát”, vagyis az utolsó „felháborodást”, mert az „első felháborodás” már elkezdődött, amikor az északi királyságot Kr. e. 723-ban fogságba vitték. Azután Jójákím bukásakor, amikor Dánielt fogságba hurcolták, Jeremiás által megjelölt hetvenévi fogság Kr. e. 606-ban vette kezdetét. Jójákím után két királlyal később Jeruzsálem elpusztult, és Júda utolsó királya, Sedékiás végignézte, amint fiai szemeláttára megölettek; ezután kivájták a szemét, és fogolyként Babilonba hurcolták.

Smith a teljes fokozatos ítéletet Sedékiásnak tulajdonította, és Sedékiás ítéletét használta fel feltevése bizonyító igéjeként. Sedékiás ítélete, aki a „gonosz és istentelen fejedelem” volt, valóban jelezte, hogy Júda koronáját el kell távolítani mindaddig, amíg Krisztus el nem jön, hogy országot alapítson. Smith ezt mondta: „földi hatalmak uralma alatt vannak, és az alatt is lesznek mindaddig, míg Dávid trónja ismét fel nem állíttatik, — míg el nem jön az, aki annak jogos örököse, a Messiás, a békesség Fejedelme, és akkor neki adatik.” 1844. október 22-én, Dániel könyve hetedik fejezetének tizenharmadik és tizennegyedik verse teljesedéseként Krisztus, az Emberfiaként ábrázolva, az Atya elé járult, hogy országot vegyen át.

White nővér megerősíti, hogy Dániel könyve hetedik fejezetének tizenharmadik és tizennegyedik verse 1844. október 22-én teljesedett be.

Smith nem foglalkozott „a harag utolsó végének” kulcselemével. Elkerülte azt a bibliai alapelvet, amely azonosította, hogy Júda Manassé idejében jutott vereségre, és hogy a fogság, amely Cidkija előtt két királlyal kezdődött, szintén azt jelezte, hogy Júda már Cidkija sorsának beteljesedése előtt Babilon uralma alá került. E nyilvánvaló mulasztások ellenére mégis ezt állította: „itt van Isten haragjának időszaka az ő szövetséges népe ellen; az az időszak, amely alatt a szenthelyet és a sereget megtapossák.” Ennélfogva közvetlenül összekapcsolja „Isten haragjának időszakát” Dániel könyve nyolcadik fejezetével, valamint a tizenharmadik vers „meddig” kérdésével. A válasz a tizennegyedik versben ez volt: 1844. október 22-éig.

A babiloni szolgaságba való szétszóratás fokozatos történelmi folyamat volt, amely Kr. e. 677-ben kezdődött, és 1844-ig tartott. Ez az időszak kétezer-ötszázhúsz évnek felel meg, ami természetesen a 3Mózes huszonhat „hét ideje”. Ennek az időszaknak a vége 1844. október 22-én Dániel számára második tanúbizonyságul szolgált a huszonháromszáz estéről és reggelről szóló „mar’eh látomás” tekintetében.

Gábriel azt a megbízatást kapta, hogy értse meg Dániellel azt a látomást, és amit Gábriel tett, az az volt, hogy második tanúbizonyságot szolgáltatott 1844. október 22-ének mint végdátumnak a megerősítésére. Nemcsak második tanúbizonyságot adott mindkét idői prófécia beteljesedése dátumának megállapítására, hanem, amint Smith helyesen rámutatott, az az időszak is, amely 1844 második tanúbizonyságához kapcsolódott, a tizenharmadik versben úgy lett azonosítva, mint az az időtartam, amely alatt a szentély és a sereg megtapostatik. A tizenharmadik versben feltett kérdés így hangzik: „Meddig tart a látomás a mindennapi áldozat felől, és a pusztító vétek felől, hogy mind a szentély, mind a sereg megtapodtassék?” Ez az időszak a Leviticus huszonhat „hét ideje” volt.

Amit Smith nem látott meg, vagy nem azonosított, az az volt, hogy a tizenkilencedik vers „haragja” e harag „végső ideje” volt. Ha van „végső”, akkor van „első” is, és Dániel a tizenegyedik fejezetben azonosítja, mikor ért véget az „első harag”. A sötét középkor idején uralkodó pápaságot azonosítja, és kijelenti, hogy a pápaság addig boldogul majd, amíg a harag be nem teljesedik, vagyis véget nem ér.

A harminchatodik verset széles körben úgy értelmezik, mint azt a verset, amelyet Pál apostol a thesszalonikaiakhoz írt második levelében parafrazál.

Pál „bűn embere”, aki egyben „a veszedelem fia” is, „aki ellene veti és fölébe emeli magát mindannak, amit Istennek vagy istentisztelet tárgyának neveznek”, ugyanaz a „király” is, aki „kedve szerint cselekszik; és felmagasztalja magát, és fölébe emeli magát minden istennek”. Mindkét szakasz a római pápára utal. Dániel azt írja, hogy a pápa szerencsésen előhalad, vagyis előretör, mígnem „betelik a harag”. A harag a harminchatodik versben „el volt határozva”. Az „elhatározva” szó jelentése: „megsebezni”.

A pápaság 1798-ban kapta „halálos sebét”, és azon a ponton az „első harag” beteljesedett, illetve véget ért. A „beteljesedik” szó jelentése: véget érni vagy megszűnni. A nyolcadik fejezet tizenkilencedik versében „a harag” vége annak az időszaknak a végét jelölte, amely alatt a szentélynek és a seregnek megtapostatásban kellett részesülnie. Ez 1844-ben ért véget, az „első” harag azonban 1798-ban ért véget.

Az „utolsó felháborodás” 1844-ben ért véget, kétezer-ötszázhúsz évvel azután, hogy Manassé királyt Kr. e. 677-ben az asszírok Babilonba hurcolták. Az „első” felháborodás 1798-ban ért véget, kétezer-ötszázhúsz évvel azután, hogy Izráel északi királyságát Kr. e. 723-ban az asszírok fogságba hurcolták.

Még többet is lehet mondani a Dániel könyvében rejtetten jelen levő „hét időről”, és erről következő cikkünkben fogunk szólni.