The Book of Daniel - Number Fifty-Two

Az előző cikkben rámutattunk arra, hogy Gábriel „a végső felháborodás” kimenetelét adta meg annak érdekében, hogy két tanú alapján megerősítse 1844 időpontját. Miller megértette Mózes harmadik könyve huszonhatodik fejezetének „hét idejét”, amely Júda királysága ellen teljesedett be, de soha nem jutott el odáig, hogy felismerje a „hét idő” ítéletének célját és összefüggését Izráel mind az északi, mind a déli királyságára nézve. Kétséges, hogy valaha is felismerte-e a tizenkilencedik versben szereplő „a végső felháborodás” megkülönböztetését, jóllehet kétségtelenül általános értelemben úgy értette, hogy „a felháborodás” a „hét idő” volt. Az első és az utolsó felháborodás világosságát Palmoni tárta fel 1856-ban, de azt 1863-ban elvetették. Mindazonáltal Miller „a hét időről” szóló üzenete helyes volt, jóllehet korlátozott.

Miller nem ismerte volna fel, hogy Dániel nyolcadik fejezetének tizenegyedik versében a pogány Róma kis szarva felemelte és felmagasztalta a pogányságot, mert Miller számára a „take away” Dániel könyvében mindhárom előfordulásában egyszerűen csak eltávolítást jelentett. Üzenete azonban így is helyes volt, noha korlátozott.

A milleriták felismerték, hogy a tizenegyedik versben említett „szenthely” a pogány templom volt Róma városában (a Pantheon), üzenetük azonban nem a héber nyelvre alapozódott. Miller üzenete a prófétai időre összpontosult. Az a történelmi helyzet, amelyben üzenetük feltárult, megakadályozta őket abban, hogy az Egyesült Államokat a bibliai prófécia hatodik királyságának lássák; de ennél is több: abban is megakadályozta őket, hogy a pápaságot a bibliai prófécia ötödik királyságának lássák.

Annak a történelemnek a kényszere alatt, amelyben éltek, a próféciákat Krisztus általuk várt közeli visszatérésével összhangban alkalmazták, és csalódtak, üzenetük mégis helyes volt. Amikor Gábriel a tizenötödiktől a huszonhetedik versig megadja a két látomás magyarázatát, Miller értelmezése megakadályozta őt abban, hogy megragadja a királyságokról szóló tágabb kijelentést, amelyet a kis szarv nemének váltakozása jelképezett a kilencediktől a tizenkettedik versig. A milleriták Gábriel magyarázatában csak Rómát látják mint negyedik és végső földi királyságot.

Noha Dániel Babilon történelmében kapta az Ulaj folyó látomását (amely most van a beteljesedés folyamatában), az első királyság kimarad a látomásból. Korábban benne foglaltatott mint az aranyfej, valamint mint az oroszlán a második és a hetedik fejezetben, ám Babilon ama prófétai sajátossága, hogy eltávolíttatik és helyreállíttatik, a nyolcadik fejezetben nyert hangsúlyt. Nabukodonozor a pápaság halálos sebét előképezte, amikor „hét időre” elűzetett az emberek közül, ily módon előképezve azt a jelképes hetven esztendőt, amelyre Tírusz paráznája feledésbe merül. Dániel könyve nyolcadik fejezetében Babilon feledésbe merül a bibliai prófécia királyságai közül, és a látomás a médekkel és perzsákkal (a kossal) kezdődik, amelyet Görögország (a bak) követett.

Nagy Sándor királysága négy, Sándorénál kisebb hatalmú királyságra hullott szét, miként ezt a hetedik fejezetben is jelképezte a párduc, amelynek négy szárnya és négy feje volt. A négy a világméretű kiterjedést jelképezi, amint azt az észak, kelet, dél és nyugat is szemlélteti. A nyolcadik fejezet nyolcadik versében négy nevezetes szarv támadt az ég négy szele felé. A hetedik fejezetben Görögország négy szárnya összhangban áll a nyolcadik fejezet négy szelével, és Görögország négy feje megfelel a négy nevezetes szarvnak. A négy fej és a négy nevezetes szarv azt a négy királyságot jelképezi, amelyekre Sándor eredeti birodalma széthullott, a négy szárny és a négy szél pedig a felosztás négy területét jelenti. E megkülönböztetés lényegét fontos felismerni, mert ez egy olyan érvet képvisel, amellyel a milleriták a protestánsoknak a negyedik, római királyságra vonatkozó hagyományos értelmezésével szemben éltek.

Habakuk tábláin, amelyeket az 1843-as és 1850-es úttörői táblázatok képviselnek, csak egyetlen olyan ábrázolás található, amely nem valamely prófétai alkalmazást szemléltet, és ez a négy fej és a nevezetes szarvak, valamint a négy szárny és a szelek közötti megkülönböztetésre vonatkozik. Annak érdekében, hogy elhomályosítsa Róma mint a bibliai prófécia negyedik országa igazságát, Sátán egy érvelést vezetett be a négy fej és a nevezetes szarvak, valamint a négy szárny és a szelek valódi vagy hamis jelentésére vonatkozóan. Sátán ezt azért tette, mert Dániel könyve világosan azonosítja, hogy Dániel könyvében van egy elkülönülő szimbólum, amely megalapozta a látomást. Az egyik bizonyítékrész, amely ezt a szimbólumot megalapozza, a négy fejben és a nevezetes szarvakban, valamint a négy szárnyban és a szelekben rejlik. A protestánsok ennek az érvelésnek egy sátáni felfogását tartották fenn, és az érvelés annyira jelentős volt a millerita történelemben, hogy a táblázaton is hivatkoztak rá. A Dániel könyvében a „chazon” látomást megalapozó hatalom „a te néped rablói”-ként van azonosítva, és a protestánsok ezt a hatalmat a szíriai királyok hosszú sorából az egyik, Antiochus Epiphanés nevű királlyal azonosították, míg Miller Rómaként azonosította.

Antiochus egyike volt azoknak a királyoknak, abban a királysorban, amely annak a négy királyságnak az egyikéből származott, amelyekre Sándor birodalma széthullott. A Dániel nyolcadik fejezete kilencedik versében említett kis szarv Sándor királyságát követte, és a kilencedik vers azt mondja, hogy egyikükből támadt elő a kis szarv.

Az a vita, hogy vajon Róma állítja-e fel a látomást, vagy egy gyenge és meglehetősen jelentéktelen szíriai király állítja fel a látomást, magában foglalja azt a kérdést is, hogy a kis szarv hatalma a négy szarv egyikéből jött-e elő, vagy a négy szél egyikéből. Ez nem sok vitára ad okot, mert a történelem és a prófécia világosan tanúsítja, hogy Róma nem a görög birodalom leszármazottja volt, hanem új hatalom. Ha Róma volt a negyedik királyság, akkor a kilencedik vers „azok közül egy” kifejezésének szükségképpen a négy szél vagy szárny egyikére kell vonatkoznia. Ha pedig Antiochos Epiphanésről volt szó, akkor az Szíria szarvából jött elő.

A milleriták felismerték, hogy az a hatalom, amelyet „a te néped rablóiként” ábrázol a prófécia, Krisztussal szemben fog fellépni.

A „fejedelmek Fejedelme” Krisztus, és Antiochosz Epiphanész jóval Krisztus születése előtt élt, ezért a milleriták erre a tényre rámutattak az 1843-as táblázaton. A táblázaton feltüntették a 164-es évszámot, amelynek valójában nincs bibliai hivatkozása, és amely csupán egy jelölés volt, amely az Antiochoszról és a negyedik királyságról szóló érvelés jelentőségét azonosítja Miller és a protestáns teológusok között. Az „164” évszám mellé a táblázaton ezt írták: „Antiochosz Epiphanész halála, aki természetesen nem támadt fel a fejedelmek Fejedelme ellen, mivel 164 évvel a fejedelmek Fejedelmének születése előtt halt meg.”

Ma az adventizmus azt tanítja, hogy „a te néped rablói” Antiochus Epiphanes, miként a hitehagyott protestantizmus is, annak ellenére, hogy az ihletett kijelentés feljegyezte: „az 1843-as diagramot az Úr keze irányította, és azt nem szabad megváltoztatni.” A milleriták tudták, hogy a kemény ábrázatú király Róma volt, ezért nem rendítette meg őket az a sátáni tanítás, amely aláássa a „cházón” látomás megalapozásának képességét. A Biblia világosan kijelenti, hogy ha nincs látomás, a nép elvész.

A látomás, amelyet Salamon az igeversben azonosít, a „chazon” látomás, amely Dániel nyolcadik fejezetének tizenharmadik versében az a látomás, amely azonosítja a pogányságot és a pápaságot, amint letapossák a szenthelyet és a sereget. A milleriták számára e két pusztító hatalom a bibliai prófécia negyedik királyságát képviselte, és anélkül, hogy felismerték volna Róma negyedik királyságát (a te néped fosztogatóit), nem lettek volna képesek megállapítani a látomást. Dániel tizenegyedik fejezete tizennegyedik versében „a te néped fosztogatói” voltak azok, akik felkelnek a dél királya ellen, felmagasztalják magukat, megerősítik a látomást, és elbuknak. Róma e jellemzők mindegyikét betöltötte.

A hetedik fejezetben a negyedik birodalom kifejezetten úgy van azonosítva, mint amely „különbözik” az előtte levő birodalmaktól.

Dániel könyve hetedik fejezetének negyedik királyságát kétszer is úgy azonosítja, mint amely „különbözött” az őt megelőző királyságoktól. Ha a kilencedik vers „kis szarva” pusztán a szíriai szarvnak (Antiochus Epiphanesnek) a folytatása lett volna, nem lett volna különböző. A hetedik fejezetben Rómát megelőző fenevadak az oroszlán, a medve és a párduc voltak, mind olyan állatok, amelyek a természetben valóban léteznek; amikor azonban a vasszájú és rézkarmú negyedik fenevadra került a sor, Dániel nem ismert a természetből olyan állatot, amely e rettenetes, emésztő fenevadat ábrázolhatta volna. Ez különböző volt. A kilencedik vers „kis szarva” a négy szél és szárnyak által jelképezett területek egyikéből jött elő, és nem a szarvak vagy a nevezetesek egyikéből.

Dániel nyolcadik fejezete kijelenti, hogy „az ő királyságuk utolsó idejében, amikor a vétkesek gonoszsága teljességre jut, egy kemény tekintetű király támad, aki érti a rejtelmes beszédeket.” „Az ő királyságuk utolsó idejében” (Görögországéban, amely négy királyságra hullott szét), abban az időben, „amikor a vétkesek gonoszsága teljességre jut”, új király támad.

Görögország királyságának végén („utolsó idejében”), amikor próbaidejük pohara megtelt („amikor a vétkezők elérték teljességüket”), felkél egy „kemény tekintetű király”. Ez a király érteni fogja a „rejtelmes beszédeket”, mert a zsidók héber nyelvétől és az előző királyság görög nyelvétől teljesen különböző nyelven fog szólni, mert latinul fog beszélni. Ezt a királyságot Mózes úgy azonosította, mint azt a nemzetet, amely elhozza a Kr. u. 66–70. évek ostromát, ahol többek között az éhínség olyan rettenetes volt, hogy a zsidók saját gyermekeiket ették meg a túlélés érdekében.

Dániel második fejezetében a negyedik királyságot a „vas” jelképezte, és Mózes azonosított egy „nemzetet”, amely „vasigát” vet majd a zsidókra. Ez a „nemzet” „elpusztítja” a zsidókat, és olyan sebes lesz, mint a sas, amely sas Róma jelképe. Olyan „nemzet” lesz ez, „amelynek nyelvét nem érted”, mert nyelve a zsidók számára „homályos beszéd” lesz. „Kérlelhetetlen tekintetű nemzet” lesz, amint azt Dániel nyolcadik fejezete egy „kérlelhetetlen tekintetű király”-ként írja le. Jeruzsálem „ostroma” idején pedig a zsidók megették „fiaikat és leányaikat”.

Miller a pogány Rómát azonosította azzal a hatalommal, amelyet Mózes előre jelzett, továbbá Dániel könyve második fejezetének negyedik, „vas” birodalmával, valamint azzal a „nemzettel”, amely latinul, nem pedig héberül vagy görögül beszélt. Miller nem tett különbséget a bibliai prófécia negyedik és ötödik birodalma között, mert számára mindkettő egyszerűen Róma volt. Így miután a pogány Róma felállt a huszonharmadik versben, nem látta meg a huszonnegyedik versben megjelenített különbségtételt. A látomásban a kis szarv a kilencedik–tizenkettedik versekben hímnemről nőnemre, majd ismét hímnemről nőnemre váltakozott, és míg a huszonharmadik vers a pogány Róma prófétai jellemzőit azonosítja, Gábriel magyarázata a huszonnegyedik versben nőnemű Rómára vált. A huszonnegyedik versben szereplő hatalomnak „hatalmas ereje” lesz, „de nem a maga erejétől; és csodálatosképpen pusztít, és szerencsés lesz, és cselekszik, és elpusztítja a hatalmasokat és a szent népet.”

A pápai Rómának a pogány Róma katonai hatalma adatott, és ezerkétszázhatvan éven át, 538-tól 1798-ig pusztította Isten népét. „Csodálatos módon” pusztított, mert ez az a fenevad, amely után az egész világ „csodálkozva jár”, és ez volt az a hatalom, amely „cselekedett és szerencsés volt” mindaddig, amíg be nem teljesedett az első harag, amelyről el volt „határozva”, hogy 1798-ban véget ér.

Azután a huszonötödik versben Gábriel követi azt az ingadozást, amelyet azokban a versekben állapított meg, amelyeket Dánielnek magyarázott, és ismét a pogány Rómához szól, amely egy másfajta „ravaszság” által vonta egybe birodalmát, amint azt valamennyi történetíró tanúsítja. A pogány Róma „fortélya” az volt, hogy arra indítsa a nemzeteket, hogy csatlakozzanak növekvő birodalmához, és a béke és jólét ígéretét használta fel birodalma felépítésére, ellentétben a korábbi birodalmakkal, amelyeket egyszerűen katonai erővel kovácsoltak össze. A pogány Rómának az „igazgatók Fejedelme ellen” is fel kellett támadnia, miként ezt akkor tette, amikor Krisztust a Golgota keresztjére juttatta.

Ekkor Gábriel azzal foglalkozik, hogy a Dánielnek magyarázott két látomást azonosítja: kijelenti, hogy a megjelenésről szóló „mareh” látomás (a kétezer-háromszáz nap) igaz volt, és hogy a szentélynek és a seregnek a pogány Róma és a pápai Róma általi letiprásáról szóló „chazon” látomást „be kell zárni (le kell pecsételni)”, „sok napra” (a vég idejéig, 1798-ig).

Ezután Dániel egy ideig beteg volt, majd visszatért a munkájához, de még mindig nem értette a „mareh” látomást, vagyis azt a látomást, amelynek megértetésére Gábriel parancsot kapott. Ezért Gábriel a kilencedik fejezetben visszatér, hogy befejezze munkáját: megértesse Dániellel a „mareh” látomást.

Dániel könyvének kilencedik fejezetében Dániel a prófétai Igét tanulmányozta, és Mózes, valamint Jeremiás írásai által értésre jutott. Jeremiás megjelölte, hogy a fogság, amelyben volt, hetven esztendeig tart majd.

Mózes szerint az ellenség földjén való fogság annak az időnek felelne meg, amely alatt a föld élvezné a maga szombatjait.

Dániel Isten prófétai Igéjéből, két tanúbizonyság alapján megértette, hogy népe az ellenség földjére szétszóratott, amely idő alatt a föld élvezni fogja szombatjait. Megértette azt is, amit a Krónikák írója Jeremiás hetven esztendejére vonatkozóan megértett.

Dániel megértette, hogy Jeremiás hetven éve, amely alatt Isten népe az ellenség földjén szétszóratásban volt, miközben a föld élvezte szombatjait, a 3Mózes huszonhatodik fejezetében szereplő „hétszeresen” szóló átokon alapult; és ennek a megértésnek engedelmeskedve betöltötte az ott adott, elrendelt orvosságot azok számára, akik végül ráébrednek szétszóratott állapotukra.

Dániel kilencedik fejezetben elhangzó imádsága a tanács minden elemét megszólítja azok számára, akik az ellenség földjén szétszórva találják magukat. Ezt az imádságot a második fejezetben elhangzó imádságával összhangban kell szemlélni, mert együtt a Jelenések könyve tizenegyedik fejezetében szereplők imádságát képviselik, akik holtan feküdtek ama nagy város utcáin, Szodoma és Egyiptom utcáin, s akik felismerik, hogy ők maguk is szétszórattak. Amint Dániel befejezi imádságát, Gábriel visszatér, hogy befejezze a „mareh” látomás magyarázatának munkáját, miként a Szentlélek is ezt szándékozik véghezvinni a Jelenések könyve tizenegyedik fejezetének két tanúja számára.

E tanulmányt a következő cikkben folytatjuk.