Elijah - Number Five

Amikor Illés arra késztette Ahábot, hogy egész Izráelt a Kármelre gyűjtse, ez előképe volt annak, hogy Isten 1798-ban, három és fél évnyi üldöztetés után, kihozza az egyházat a sötét középkorból, és elvezeti őket 1844-hez, majd azt követően 1863-hoz. E három dátum a „hétszeres” szerkezetének utolsó három jelzőpontja, amint azt Ésaiás a hetedik fejezetben bemutatja.

Ugyanezt az 1798, 1844 és 1863 közötti történelmet előképezte az is, amikor Mózes kivezette Izráel fiait Egyiptom szolgaságából a Sínai-hegyhez. Az első és a második angyal története a millerita mozgalmat jelképezi, amely a vég idején, 1798-ban kezdődött, és addig tartott, mígnem a mozgalom 1863-ban egyházzá lett. Illés és Mózes a millerita történelem két elsődleges tanúja, és ők a Jelenések könyvében is a harmadik angyal történetének idején szereplő két elsődleges tanú.

A millerita mozgalom jelöli a Jelenések tizennegyedik fejezetében bemutatott örökkévaló evangélium kezdetét, a Future for America pedig annak végét. A milleriták kezdeti mozgalma és a befejező mozgalom között találjuk a Hetednapi Adventista Egyházat. Az adventista egyháztörténészek szerint 1856-ban a millerita mozgalom maradéka laodiceai állapotba jutott, s ezzel véget ért a filadelfiai korszak, amely 1798-tól 1856-ig tartott.

Az előző cikkben kimutattuk, hogy az ihlet a Vörös-tengeren való átkelés csalódását az 1844-es nagy csalódással állította párhuzamba. Ekkor érkezett el a szombat próbája, amelyet a manna jelképezett, Mózes történetében. Ugyanezen prófétai ponton a Szentek Szentjéből felragyogó világosság megkezdte a próba és megtisztítás folyamatát, a szombattal kezdve, azok számára, akik átkeltek a tengeren, és hit által beléptek a Szentek Szentjébe. Az 1844-et megelőző próbatételi folyamat Mózes történetében születésekor kezdődött, a milleriták számára pedig 1798-ban, azzal a tudásnövekedéssel, amelyről Dániel kijelentette, hogy egy háromlépcsős próbatételi folyamatot fog létrehozni, amely az ítélethez vezetett.

Az ítélet 1844. október 22-én történt megnyitását a fáraó fölötti ítélet előképezte, amely Egyiptom elsőszülötteinél kezdődött, és a Vörös-tenger vizében ért véget. Miután a bölcsek hit által beléptek a Szentek Szentjébe, vagy átkeltek a Vörös-tengeren, az a próbatételi folyamat, amely 1798-ban, a vég idején kezdődött, 1844 után is tovább folytatódott. Mózes történetében ezt tíz próba jelképezte, amelyekben Izráel minden egyes lépésnél elbukott. A tíz próba közül az utolsó akkor következett be, amikor a tizenkét kém kikémlelte az Ígéret Földjét. Mózes történetében az első próba a manna próbája volt, amely a szombatot jelképezi, és a milleriták számára a szombatot az 1844. október 22-e utáni első próbának azonosították. Mivel mindkét párhuzamos történetben az első próba a szombat volt, Mózes történetének további kilenc próbája azt azonosítja, hogy 1844 után próbák sora következik, amely either az Ígéret Földjére való bemenetelhez, vagy a halál pusztájához vezet. 1863 a millerita mozgalom számára a végső próbát jelképezi. E vizsgálódást ott kezdjük, amikor a tizenkét kém visszatér jelentésével az Ígéret Földjéről.

A Számok könyvéből vett szakasz néhány igen fontos igazságot tartalmaz, amelyek könnyen elkerülhetik a figyelmet, ha az ott ábrázolt történelmet nem a millerita mozgalmat előképezőként vesszük szemügyre. Az egyik tanulság az, hogy a „rossz hírrel” fellépő lázadók a tizedik és egyben utolsó próbájukon buktak el, és ezen a végső próbán az emberek két osztálya nyilvánult meg. Az a két osztály, amely az előző kilenc próba története során formálódott, jellemének megfelelően nyilatkozott meg aszerint, hogy melyik „jelentést” választotta elfogadni. 1863-ban a millerita adventizmus elvetette Mózes jelentését, amint azt a Leviticus huszonhatban található, a szolgaságról szóló prófécia képviselte. A Józsué és Káleb által előterjesztett jelentés egyszerűen Isten „jelentésének” megismétlése volt a szolgaságból való szabadításuk történetének egész folyamán. Mózes születésétől fogva Isten megígérte, hogy kivezeti őket a szolgaságból, és beviszi őket arra a földre, amelyet évszázadokkal korábban Ábrahámnak ígért. Józsué és Káleb azokat jelképezik, akik megálltak az alapvető jelentésen; a másik tíz kém pedig elutasította, hogy Isten valóban ezt a jelentést adta volna.

Amikor James White 1863-ban a Review and Herald hasábjain cikket írt, amelyben elvetette Millernek a „hét időről” alkotott értelmezését, és ugyanabban az évben Uriah Smith közzétette a hamis táblázatot, amelyből teljesen hiányzott a Leviticus „hét időire” való bármiféle utalás, White és Smith egyaránt félretették William Miller munkásságát, és a hitehagyott protestantizmus bibliai módszertanát alkalmazták. Azoknak a hitehagyóknak a módszertanát, akiket nem sokkal korábban „Babilon leányainak” azonosítottak, arra az érvre használták, hogy elvessék Miller üzenetét, amelyet Gábriel angyal irányított. Az ősi Izráel tizedik próbáján nyíltan ezt mondták: „Válasszunk azért vezért, és térjünk vissza Égyiptomba.” A tizedik és egyben végső próbatételnél bekövetkezett kudarc annak a „jelentésnek” az elutasításán alapul, amely kezdettől fogva összhangban volt a jelentéssel, valamint azon a vágyon, hogy visszatérjenek Egyiptom szolgaságába. Amikor Jeremiás jelképesen azokat képviselte, akik csalódtak az 1843-ra vonatkozó meghiúsult előrejelzés miatt, Isten kifejezetten arra hívta, hogy térjen vissza Istenhez és korábbi buzgóságához az üzenet iránt, ugyanakkor azt is megparancsolta neki, hogy soha ne térjen vissza azokhoz, akiket Babilon leányaiként azonosítottak.

1863-ban James White és Uriah Smith új kapitányt neveztek ki, hogy visszavezesse őket oda, ahová azt a parancsot kapták, hogy ne menjenek. Józsué és Káleb azokat jelképezik, akik előre kívántak menni; White és Smith pedig azokat, akik vissza kívántak térni.

Egy másik szempont, amelyet meg kell jegyeznünk a Számok könyvéből vett szakasz kapcsán, az, hogy a végső lázadás — amely az összes lázadót arra az ítéletre juttatja, hogy a következő negyven év során a pusztában haljanak meg — egyike annak a két alapvető hivatkozásnak, amelyek megalapozzák a bibliai prófécia nap-év elvét; ez talán a leglényegesebb prófétai szabály volt, amelyet Miller az örökkévaló evangélium és az első angyal üzenetének feltárására használt. A szabály másik bibliai bizonysága Ezékiel könyvében található.

Ami gyakran észrevétlen marad annál a két versnél, amely megalapozta a nap–év elvet, az mindkét vers történelmi összefüggése.

A Számok könyvében szereplő vers az ősi Izrael kezdetén hangzott el, és Isten szövetséges népének lázadását jelképezte; Ezékiel könyvében szereplő vers pedig az ősi Izrael végén hangzott el, és Isten szövetséges népének lázadását jelképezte. A büntetés a kezdeten a pusztában bekövetkező halál volt, a végén pedig szolgaság ellenségeik földjén. A nap–év elv a szövetséges nép lázadását hangsúlyozza. Két büntetés: az egyik a kezdeten, a másik a végén, mégis mindkettő különböző. Az első az erő fokozatos felőrlődése által bekövetkező halál volt a pusztai vándorlás során, az utolsó pedig fogság és szolgaság a szó szerinti Babilonban.

Az e versekben ábrázolt történet bibliai jelképpé vált, amelyet „a megprovokálás napjának” neveznek. „A megprovokálás napjára” utalás történik a kilencvenötödik zsoltárban, Jeremiás harminckettőben és a Zsidókhoz írt levél harmadik fejezetében, de ezzel a jelképpel most nem foglalkozunk. Az előző szakaszban egy fontos alapelv kerül azonosításra, amelyet fel kell ismerni. Ezt az alapelvet Sámuel próféta, Lucifer, Ellen White, és természetesen e szakaszban Mózes is szemlélteti.

Ebben a szakaszban az ősi Izráel elvetette Istent mint királyát, és e történet előre mutat arra az időre, amikor kijelentették, hogy nincs királyuk, csak a császár. Elvetették Isten teokráciáját, és ragaszkodtak ahhoz, hogy a saját népük közül adassék nekik király, csakhogy végül azt hirdessék, hogy királyuk egy római király. Az utolsó napok római királya Róma pápája.

A teokrácia elutasítása annyira sértő és személyes volt Sámuel számára, hogy azt prófétai tisztsége elutasításaként értelmezte. Ám Isten gondoskodott arról, hogy Sámuel megértse: az ő elutasításuk Istennek szólt, és nem a prófétának. E két szakasz, amely Mózesnek és Sámuelnek az ősi Izráel lázadásához fűződő prófétai kapcsolatát tárja elénk, azt is megmutatja, hogy a lázadást követő büntetés nem jelentette az ősi Izráel végét. Még mindig volt egy csoport, amelyet Józsué és Káleb képviselt, s amely be fog lépni az Ígéret Földjére, és Sámuel történetében az ősi Izráel vége Izráel királyainak lezárultakor volt, nem pedig a kezdetén.

Mózes Istennel érvelt amellett, hogy továbbra is munkálkodjék az ősi Izráellel, mert Mózes úgy okoskodott, hogy ha azon a ponton vetne véget velük való bánásmódjának, az hamisan tüntetné fel népe megszabadításának szent történetét, valamint azt az ígéretét, hogy bevezeti őket arra a földre, amelyet Isten Ábrahámnak megígért. A lényeg itt az, hogy Isten úgy dönt, megengedi, hogy a lázadás mind bekövetkezzék, mind pedig folytatódjék, amikor szándékában áll a lázadást az igazság tanúságául felhasználni.

A Sámuel által tanúsított igaz harag lelkülete Ellen White-ban is megnyilvánult.

White testvér párhuzamba állította magatartását Sámuelével, és azt az utasítást kapta, hogy maradjon a lázadók és lázadásuk mellett, és „álljon” kötelessége „helyén”. Azt a parancsot kapta, hogy maradjon a helyén, miután ő (a prófétanő) elhatározta, hogy a lázadókat és lázadásukat önmagukra hagyja.

Az első említés szabálya, amely az Alfa és Omega elvének elsődleges összetevője, rámutat arra, hogy egy téma első említése rendkívüli jelentőséggel bír. Lucifer lázadásának legkezdetéhez szorosan hozzátartozott az a tény, hogy ha Isten akarta volna, minden szükséges hatalommal rendelkezett ahhoz, hogy Lucifert megsemmisítse már annál a legelső önző gondolatánál, amely Lucifer elméjében született meg. Isten eltávolíthatta volna Lucifert a teremtésből, és olyan hatalommal rendelkezik, hogy ha ezt választotta volna, oly módon is megtehette volna, hogy a többi angyal még csak tudomást sem szerzett volna arról, mi történt. Természetesen nem ezt tette, mert ez többek között jellemének megtagadása lett volna, ám megvan benne az a teremtő erő, amely lehetővé tette volna számára, hogy éppen ezt tegye. De nem tette meg. Türelmesen megengedte, hogy a lázadás jellemének bizonyságtételévé váljék, annak a küzdelemnek tanúságtétele részévé, amely a mennyben kezdődött, és végül a földre is el kellett jutnia. Ezt vitte véghez Mózes párbeszéde az ősi Izráel számára. Isten megengedte, hogy a lázadók nemzedéke a pusztában haljon meg, és ezt a történelmet bibliai példaként használta fel az örökkévaló evangéliummal kapcsolatos igazságok előmozdítására.

Ugyanígy történt ez Sámuel napjaiban is, amikor Istent mint királyt elutasították. Sámuel azt az utasítást kapta, hogy folytassa szolgálatát, és álljon helyt a kötelességében, Sámuel személyes meggyőződése és prófétai ismerete ellenére is. Isten prófétai és történelmi felügyeletének ez a mozzanata a babiloni fogság utáni templom újjáépítésében is felismerhető. Isten előre megjövendölte és irányította a fogság hetven esztendejének minden elemét; a Jeruzsálembe való visszatérést, Jeruzsálem újjáépítését, a templomot, valamint az utcákat és a falakat. Ő adta a korra vonatkozó próféciákat, amelyek megjelölték, mikor szabadulnak ki a fogságból. Meghatározta, hány rendelet lesz, amely a kétezer-háromszáz év kezdetét jelöli. Néven nevezte Círust, azt a pogány királyt, aki az első rendelettel megkezdi a folyamatot. Jeruzsálem és a templom újjáépítésének minden elemét pontosan megjelölte, és igaz férfiakat és prófétákat támasztott a munka véghezvitelére.

Az összes nyilvánvaló isteni prófétai előretudás és beavatkozás ellenére a Babilonba való fogsághoz vezető lázadás már véget vetett Isten személyes jelenlétének népe körében. A sekina dicsősége soha nem tért vissza az újjáépített templomba. Az egész történelmet arra használták fel, hogy prófétai szerkezetet adjon a világ végének történelméhez, noha a templom a sekina jelenlétének áldásában a Szentek Szentjében többé nem részesült. Ebben az értelemben az újjáépített templom nem Isten jelenlétéről, hanem Izráel lázadásáról tett bizonyságot. Mindazonáltal e történelem prófétái, miként Sámuel és White testvérnő Minneapolisban, továbbra is prófétai minőségben szolgáltak.

Lúcifer lázadása az első dolog, amely említést nyer a Krisztus és Sátán közötti nagy küzdelemben, és Isten a maga saját céljai érdekében megengedte, hogy a lázadás folytatódjék. Sámuelt, Izráelnek a többi nemzethez való hasonulásra irányuló kívánsága miatti igaz felháborodása ellenére, arra utasították, hogy vegyen részt az első két király felkenésében. És Isten prófétái részt vettek Isten templomának újjáépítésében, annak a templomnak az újjáépítésében, amelyben Isten sekíná-jelenléte többé soha nem nyugodott meg.

Akik „mesékből készült tálaikat” a prófétai Ige ellen vetik be, hogy ily módon leplezzék az adventizmus 1863-as lázadását, és akik érvelésüket arra a logikára alapozzák, hogy ha 1863-ban bármi helytelen történt volna, a prófétanő megtiltotta volna azt, azok szándékosan tudatlanok az első alapelvet illetően, amely már az Isten elleni lázadás legelső említésében azonosítható. Isten saját céljai érdekében megengedi a lázadást, és ha úgy dönt, hogy prófétái semlegesek maradjanak vagy hallgassanak azokban a lázadásokban, amelyek bekövetkezhetnek, az az Ő döntése.

Amint elkezdjük szemügyre venni az 1844-től 1863-ig tartó próbára tételi folyamatot, amelyet az a tíz próba jelképezett előre, amelyekben az ősi Izráel elbukott, miután átkelt a Vörös-tengeren, elengedhetetlen, hogy megértsük ezt a bibliai tényt. Isten prófétái engedelmesség és engedetlenség idején egyaránt az Ő prófétáiként működnek, és olykor nem tiltakoznak olyan kérdések ellen, amelyek a felszínen olyasminek tűnnének, ami ellen egy prófétától tiltakozást várnánk. Időnként nyilvánvalóan tudatában vannak a lázadásnak, mégis vissza vannak tartva, máskor pedig az Úr tartja kezét a szemük fölött a lázadás tekintetében. Amikor ezt a nézőpontot felismerjük, 1863 jelentős határjelzővé válik a bibliai prófécia hatodik királyságának történetében, mind a protestantizmus szarva, mind a republikánizmus szarva számára.