The Book of Joel and The Laodicean Seventh-day Adventist Church - Number Four

Ézsaiás huszonnyolcadik fejezetében a „csúfolódó férfiak”, akik „Jeruzsálemet” uralják, „Efraim részegeiként” és a „kevélység koronájaként” vannak ábrázolva. A „korona” a vezetést jelképezi, a „kevélység” pedig sátáni jellemet fejez ki.

A részegek szembe vannak állítva a maradékkal („maradék”), akik Isten „dicsőségének” koronájává lesznek; mert a késői eső idején az Úr felállítja az Ő „dicsőségnek országát”, amint ezt előképezte azáltal, hogy a kereszten felállította a „kegyelem országát”. A keresztnél felállított kegyelem országa a vasárnaptörvénynél felálló dicsőség országának előképe. A késői eső 9/11-én kezdődött, amikor megkezdődött a száznegyvennégyezer elpecsételése és az élők ítélete.

A Jelenések könyvének négy szele Izajásnál is úgy jelenik meg, mint a keleti szél napján visszatartott, zord szél, miként a Jelenések könyvének viszálykodásának négy szeleit is féken tartja a négy angyal. A négy szelet White testvérnő „elszabadulni vágyó, dühös lóként” azonosítja, amely „halált és pusztulást” hoz. A négy szél fokozatosan szabadul el: 9/11-gyel kezdődően, majd a vasárnaptörvény idején jelentősen felerősödve, végül pedig teljesen elszabadulva akkor, amikor az emberi kegyelemidő lezárul.

A hetedik trombita, amely egyúttal a harmadik jaj is, és amely Isten titkának bevégzését hirdeti, prófétai értelemben 9/11-kor szólalt meg, amikor az iszlám szabadjára bocsáttatott, majd George W. Bush által 9/11 után prófétai módon megfékeztetett. Az iszlám anyja, Hágár, Ismáel anyja, a megfékezés és a szabadon bocsátás jelképe. Sára bocsátotta őt szabadon, hogy Ábrahámmal nemzzen Sára számára, majd féltékenység miatt Sára megfékezte őt, aminek következtében Hágár elmenekült, mígnem az angyal megakadályozta Hágárt a menekülésben, és azt mondta neki, térjen vissza. Izsák születése után Hágár és Sára viszálykodása tovább folytatódott, mígnem Ábrahám kiűzte a szolgálót, és így újabb korlátozást helyezett rá.

Az iszlám négy angyala a Jelenések kilencedik fejezetének tizenötödik versében olvasható háromszázkilencvenegy év és tizenöt napra szóló prófécia kezdetén eloldatott, majd 1840. augusztus 11-én ismét megfékeztetett.

Miután a harmadik jajhoz tartozó iszlám 9/11-kor szabadon bocsáttatott, hogy támadást intézzen, George W. Bush megindította világméretű háborúját a terrorizmus ellen, és korlátot vetett az iszlámnak. Ismáelnek, az iszlám jelképének első említése azt azonosítja, hogy Ismáel leszármazottai minden ember ellen lesznek, és minden ember őellenük lesz.

Az iszlám az a hatalom a világ végén, amely ellen „minden ember keze” fordul majd, és az iszlám is minden ember ellen fordul, amint az ma tökéletesen beteljesedik. Az iszlám sajátos szerepe mint a prófécia jelképe az, hogy világháborút idézzen elő. Ezt a tárgyat Illés és Keresztelő János története erősíti meg, és a Jelenések könyvében „a nemzetek haragra gerjedéseként” van ábrázolva.

Azokban a „napokban”, amikor hull a késői eső, Krisztus felállítja dicsőségének országát, amint azt Dániel könyve ábrázolja.

Azokban a „napokban”, amikor Krisztus felállítja dicsőségének országát, azok, akik Krisztus „dicsőség-koronája”, szembe vannak állítva a részegekkel, akik a kevélység „koronáját” viselik. Habakuk „látomása”, amelyet meg kellett írni és világossá kellett tenni „táblákra”, szemléletesen ábrázolja az adventizmus alapvető igazságainak történelmi tanúságtételét. Habakuk bizonyságtételében Jóel két csoportja, vagy a „kevélység”, vagy a „dicsőség” képviselői, úgy jelennek meg, mint egy osztály, akik — hit által megigazultak, vagy akik — kevélységben felfuvalkodtak. A második fejezet negyedik verse e két osztályhoz szól, és párhuzamban áll a farizeus és a vámszedő klasszikus szemléltetésével. A vámszedő megigazulva ment haza, a farizeus „lelke” pedig „nem igaz”, mert az „felfuvalkodott”.

A következő versben Habakuk a felfuvalkodott szívűeket részegekként azonosítja, ily módon összekapcsolva Ésaiás és Habakuk részegeit a „kevélységgel”.

Érdemes emlékezetben tartani, hogy Habakuk e versei nem csupán a millerita történelemben teljesedtek be, hanem beteljesedésük mind Ellen White, mind az adventizmus korai úttörői számára gyakori tárgya volt. Akik a millerita történelem negyedik versében megjelenített hit által igazultak meg, azok voltak, akik kitartottak az első csalódás válságában, amely egyaránt jelezte a késedelem idejét és a második angyal üzenetének elérkezését, amely Babilon bukását hirdette. A milleriták e próbatételes történelem keretében megértették, hogy az előbbi szövetségi nép, amely történelmileg protestáns volt, Babilon leányaivá lett. Ezek a protestánsok a protestánsok voltak, akiket a szárdiszi gyülekezet jelképezett, amely egy szövetségi népet ábrázol, mert volt „nevük”, amely mind a jellemnek, mind a szövetségi kapcsolatnak jelképe, de halottak voltak.

Az 1844. évi próbatételi folyamatban, amely április 19-én kezdődött, majd október 22-én ért véget, azok, akik elbuktak a próbatételben, felfuvalkodtak kevélységükben; és ha csak elolvasnánk az ötödik verset követő verseket, az emberi gőg jellemvonása ott a pápai dölyf és önfelmagasztalás szemléletes példájával van bemutatva. Ez a huszadik versben azzal zárul, hogy kijelentetik: az Úr az Ő szent templomában van; hallgasson előtte az egész föld.

Habakuk könyve második fejezetének második verse az 1844. április 19-i első csalódást jelöli meg, és a fejezet a huszadik verssel zárul, amely világosan az 1844. október 22-i időpontot jelöli, amikor az Úr hirtelen eljött az Ő templomába.

A harmadik és negyedik vers azonosítja azt a két osztályt, amelyek a második verstől a huszadik versig terjedő megpróbáltatási folyamat során jönnek létre, vagyis az 1844. április 19-től 1844. október 22-ig tartó megpróbáltatási folyamatban. A negyedik verstől a tizenkilencedikig terjedő szakasz a pápai hatalomhoz szól, a tizennegyedik vers kivételével, amely a Jelenések 18. fejezetének angyala 9/11-kor történt alászállását követő történelmet tárgyalja.

A második angyal próbatételi folyamatában, a Millerita történelemben, az imádók két osztálya alakult ki, és ezután 1844. október 22-e válságában nyilvánult meg. Az igeszakaszban a gonoszok jelleme a pápaság jelleme, és abban a próbaidőszakban a hűséges milleriták a második angyal üzenetével összhangban azt kezdték hirdetni, hogy a protestáns egyház a millerita üzenet elutasítása által Róma leányaivá lett. Az ellentét, amely április 19-i kezdetétől október 22-i végéig bontakozott ki, az a színtér, ahol a jellem vagy mint Babilon borának kevély ivója — amilyen Baltazár volt —, vagy mint olyan emberé, aki Dánielhez hasonlóan Baltazár előtt hite által megigazult, mutatkozott meg. Ez az ellentét az a hely, ahol kibontakozik a dráma, amely felébreszti a világot a harmadik angyal üzenetéhez kapcsolódó örökkévaló valóságokra. A részeg és a megigazult közötti háttérkép abba az összefüggésbe van helyezve, hogy a vita tárgya az, miként világosíttatik meg a világ a kérdések felől: „Mert betelik a föld az Úr dicsőségének ismeretével, miként a vizek beborítják a tengert.” Ez a megvilágosítás 9/11-kor kezdődött.

A Habakuk második fejezetében bemutatott történelem végén az Úr hirtelen eljött az Ő templomába 1844. október 22-én. Ezt annak a próféciának a beteljesedéseként tette, amelyet a Dániel nyolcadik fejezetének tizennegyedik versében mint Palmoni adott elő.

A bibliai naptár hetedik hónapjának tizedik napján, amely 1844-ben a tizedik hónap huszonkettedik napjára esett, beteljesedett Habakuk 2:20, és a Krisztus mennyei szentélyben végzett munkájában bekövetkezett korszakváltást azonosító „fejezet és vers” jelölésében felismerhető a jelképes „220” szám. A száznegyvennégyezer egyik prófétai jellemzője az, hogy ők azok, akik követik a Bárányt, valahová csak megy. Krisztust követni azt jelenti, hogy az Ő Igéjében követjük Őt.

Az Ő Igéjében a „220” szám jelképesen az istenség és az emberség egyesülését ábrázolja, és éppen az a munka, amelyet Krisztus azon a napon megkezdett, az volt, hogy istenségét az emberséggel egyesítse. 1844-ben a tizedik hónap huszonkettedik napján, vagy jelképesen huszonkettő szor tíz, ami „220”-at ad (22 X 10 = 220), másként szólva éppen azon a napon, amely jelképesen „220”-nak felel meg, teljesedett be Habakuk „2:20”, amikor Krisztus a szent helyről a szentek szentjébe ment át, hogy megkezdje a vizsgálati ítéletet.

Palmoni, a Csodálatos Szám, azon „kérdés és felelet” keretében áll, amely az adventizmus központi pillére, és az adventisták többsége ezzel az igazsággal teljesen nincs tisztában.

Dániel könyvének nyolcadik fejezete tizenharmadik és tizennegyedik verse a tizenharmadik versben egy kérdést, a tizennegyedik versben pedig az arra adott választ tárja elénk. A héber „Palmoni” szó a tizenharmadik versben „amaz bizonyos szent”-ként van fordítva, és Krisztusnak ez a sajátos neve azt jelenti: a Csodálatos Számláló, avagy a Titkok Számlálója.

Amikor Ellen White úgy azonosítja, hogy a tizennegyedik vers az adventizmus központi oszlopa és alapja, az isteni hangsúlyt e két vers kérdésére és feleletére helyezi, ami megköveteli, hogy Krisztus mint a Csodálatos Számláló legyen az elsődleges viszonyítási pont. White testvérnő ismételten hangsúlyozta annak fontosságát, hogy Krisztust tekintsük bármely szakasz központi igazságának, és a tizenharmadik és tizennegyedik versekben Krisztus közvetlenül megjelenik — „az a bizonyos szent” —, aki Palmoni.

Amikor az adventizmus 1863-ban elvetette a Leviticus huszonhat „hét idejét”, szemet hunyt Palmoni előtt, mert a kérdés és a felelet prófétai szerkezete Mózes „hét ideje” és Dániel „kétezer-háromszáz napja” közötti kapcsolaton alapul. Mózes „hét idejének”, azaz kétezer-ötszázhúsz évének, valamint Dániel „kétezer-háromszáz estéjének és reggelének”, azaz kétezer-háromszáz évének prófétai kapcsolata az idő által áll fenn, amelyet számok jelképeznek; és a Csodálatos Számláló pontosan annak a kérdésnek és feleletnek a középpontjában áll, amely az adventizmus központi oszlopa. Azok, akik esetleg olvasták Josephus írásait, emlékezhetnek logikus érveire, amelyekben két különleges dolgot azonosít, amelyeket Isten teremtett. Az egyik a héber nyelv volt, a másik pedig a mérhető idő, amely viszont megköveteli a matematikát.

A tizenharmadik vers ezt kérdezi: „Meddig?” A vers nem azt kérdezi: „mikor”, hanem azt: „meddig?” Alapvető fontosságú a helyes megértéshez, hogy a kérdés időtartamra vonatkozik-e („meddig?”), vagy pedig egy meghatározott időpontra („mikor?”). A tizennegyedik versben adott válasz vagy egy időpontot jelöl meg, vagy egy időszakot, és lehetséges, hogy mindkettőt; bármi legyen is azonban a válasz, azt a tizenharmadik vers kérdésének összefüggésében kell elhelyezni. Az ige helyes hasogatásához, vagyis más szóval a tizennegyedik vers válaszának helyes megértéséhez szükséges a kérdés összefüggésének helyes értelmezése. Vajon „mikor”, vagy „akkor”?

Efraim részegei homályosan azt tanítják, hogy a tizennegyedik vers egy adott időpontra mutat rá, amelyet 1844. október 22-ével azonosítanak, és amikor ezt teszik, nagyon is lehetséges, hogy arra a szakaszra hivatkoznak, amelyet éppen az imént idéztünk A nagy küzdelemből, ám Isten Igéje soha nem változik, és soha nem vall kudarcot. A „meddig” kérdése időtartamot határoz meg, nem pedig egy adott időpontot. 1844. október 22-e megkezdte a vizsgálati ítélet időszakát, és az e munkához kapcsolódó igazságok az örökkévaló evangéliumot képviselik, és sokkal fontosabbak annál, mint pusztán annak a dátuma, amikor ez elkezdődött.

A héber nyelvtan világos, és ugyanez az azonos jelentés került fordításra a King James Versionbe. A nyelvtan nemcsak egyértelműen az időtartam összefüggésébe helyezi a kérdést, hanem a „meddig” kérdés a bibliai prófécia egyik jelképe is. Több tanúbizonyság alapján kimutatható, hogy a „meddig” kérdés mint jelkép a 9/11 történetétől a vasárnapi törvényig terjedő történelmet jelképezi. Először a „meddig” jelképét fogjuk megvizsgálni, mielőtt visszatérnénk Palmonihoz és Jóelhez.

Ézsaiás könyve hatodik fejezetének harmadik versében az angyalok kijelentik, hogy az egész föld tele van Isten dicsőségével.

White nővér a Jelenések tizennyolcadik fejezetében szereplő angyal alászállását összekapcsolja a harmadik vers angyalaival.

Ézsaiás a 9/11-nél áll, és azt kérdezi: „Meddig” kell hirdetnie a 9/11 üzenetét egy laodiceai népnek, amely nem akar látni és hallani. Azt a választ kapja, hogy mindaddig ki kell tartania, amíg a városok rommá nem lesznek; és a városok pusztulása a vasárnapi törvénynél kezdődik, amikor az országos hitehagyást országos romlás követi.

9/11-kor, amikor a föld megvilágosíttatott Isten dicsőségével, Ézsaiás felkenetést kap, hogy bemutassa a késői eső üzenetét, és megkérdezi: „meddig” kell a 9/11 üzenetét hirdetnie azoknak, akiknek a szíve kövér? A válasz ez: „amíg” el nem jön a vasárnaptörvény, amikor „nagy pusztulás lesz az ország közepette”. A „nagy pusztulást” a laodiceai adventizmus viszi véghez, amelyet Ézsaiás a huszonkettedik fejezetben Sebnaként ábrázol.

A laodiceai adventizmus a vasárnaptörvénynél elhagyja az igazságot, és ott „megdöntetik”, amint azt Dániel könyve tizenegyedik fejezetének negyvenegyedik verse ábrázolja.

Amikor Ézsaiás megkérdezi: „Meddig?”, azt a választ kapja, hogy az üzenetet egészen a vasárnaptörvényig kell hirdetnie az adventizmusnak, amikor Dániel könyve tizenegyedik fejezetének negyvenegyedik versében szereplő „sokak” „el fognak buktatni”, amikor elhagyják a szombatot és Istent. Akkor majd kiköpi őket az Úr a szájából, amint azt a Jelenések könyve ábrázolja, ahol a Biblia minden könyve találkozik és véget ér, és ahol Ézsaiás huszonkettedik fejezetében Sebna „erőszakosan” „mint labdát egy tágas földre” vettetik, miközben „eltávolíttatnak” „messzire”.

Abban az időszakban a maradék, amelyet „tized”-ként (ami tized) ábrázol, „visszatér”; akiket az igeszakasz olyan fákhoz hasonlít, amelyeknek „ereje” megmarad, amikor leveleik lehullanak. A „levelek” a prófétai jelképrendszerben a hitvallást jelképezik. Amikor az adventizmus eljut a vasárnapi törvényhez, és Isten szombatja helyett a hét első napját fogadja el, leveti a „hitvallás” leveleit, és többé nem állítja magáról, hogy Isten hetedik napi szombatját tartja fenn.

A vasárnaptörvény idején a laodiceai adventizmusnak az a hitvallása, hogy Isten szövetséges népe, megszűnik, mivel elfogadja a halál szövetségének jegyét, és elveti az élet szövetségének pecsétjét. Ekkor levetik hitvallásuk leveleit, és ami szemléltetésre kerül, az egy Ézsaiás által jelképezett maradék, amely 9/11-kor „visszatért” a régi ösvényekre, majd a porig megaláztatott, amikor ők (Ézsaiás) felismerték romlott tapasztalatát, és ezután az oltárról vett parázzsal megtisztíttatott. White testvérnő tudatja velünk, hogy az oltárról vett parázs a megtisztítást jelképezi, a megtisztítás azonban egyszerűen az, amit a parázs véghezvisz azáltal, hogy megérinti Ézsaiás ajkait.

Az oltárról való „parázs”, amelyet az utolsó napokban a földre vetnek, az a parázs, amelyet a földre vetnek, amikor a Jelenések nyolcadik fejezetének első öt versében megnyittatik a hetedik és végső pecsét. Ézsaiás, és ennélfogva a száznegyvennégyezer is, megtisztul a parázs által, amikor az megérinti ajkukat, de a „parázs” egy üzenet. Akkor érinti meg ajkukat, amikor kiveszik a könyvet az angyal kezéből, és megeszik.

Akik „visszatérnek”, és maradékká (maradékká maradó részé) lesznek, azokat a tölgy- és a terebintfák jelképezik; és miként Krisztus „erkölcsi tulajdonságokkal ruházta fel a fát, és az isteni igazság magyarázójává tette”, úgy Ésaiás fáiban is bennük rejlik ez az „erkölcsi tulajdonság”, amelyet az „állomány” szemléltet. Az állomány megmarad a fákban, még akkor is, amikor azokat, akik csupán a hitvallás levelei voltak, levetik. A „szent mag” az „állomány”, és Krisztus a prófécia „szent magja”. Azok a fák, amelyek a maradékot jelképezik, valamint maga Ésaiás a hatodik fejezetben embereket, ennélfogva az emberiséget képviselnek, a szent mag pedig az istenséget jelképezi. Így Ésaiás hatodik fejezete az adventizmus megtisztítását az 9/11-től a vasárnaptörvényig azonosítja, és mindazokat a részleteket, amelyekkel Ésaiás hozzájárul ahhoz a prófétai történelemhez, az ő „meddig?” kérdése szemlélteti. Ésaiás számára a „meddig?” kérdésre adott válasz az 9/11-től a vasárnaptörvényig tartó időszak volt.

1840. augusztus 11-e előképe volt szeptember 11-ének, és 1840. augusztus 11-ének prófétai történetével 1844. október 22-éig a Kármel-hegyi ütközet ment végbe Illés és Jézabel prófétái között. Végül bebizonyosodott, hogy Baál prófétái hamis próféták, és Illés kivégeztette őket, ám az összecsapás legelején Illés ezt a kérdést tette fel: „meddig” sántikáltok még két vélemény között.

Illés ott áll 1840. augusztus 11-én, és azt kérdezi attól a nemzedéktől, vajon a millerita üzenet igaz-e, vagy hamis? Ez egy másik üzenet Laodicea számára, miként Ézsaiás hatodik fejezete is az volt.

Az 1840-től 1844-ig terjedő próbatételi történelemben azok a protestánsok, akik elutasították Illés üzenetét, Róma leányaivá lettek, és a protestantizmus palástját a millerita adventizmusnak adták át. Ézsaiással és Illéssel két tanúnk van, akik arról tesznek bizonyságot, hogy a „meddig” kérdése annak a történelemnek a jelképe, amely 9/11-gyel kezdődik és a vasárnapi törvénnyel ér véget. A millerita történelemben 1840. augusztus 11-e 9/11-hez igazodik, és 1844. október 22-e a vasárnapi törvényhez igazodik. Amikor tűz szállt alá a mennyből, és megemésztette Illés áldozatát, a tizenkét kő mind megvilágosodott az áldozattal együtt, ily módon a száznegyvennégyezer zászlóként lett megjelölve, amelyet a megvilágított kövek jelképeznek. A hamis prófétákat ezután Illés ölte meg, miként az Egyesült Államok is, a hamis próféta, a hatodik királyságként öletik meg a vasárnapi törvény idején.

Ézsaiás hatodik fejezete Isten népe körében a próbatétel, a megtisztítás és a megtisztulás folyamatát hangsúlyozza szeptember 11-től a vasárnaptörvényig. Illés Isten népének laodiceai lelkületét szólítja meg, ugyanakkor bizonyítékot is szolgáltat az igaz és a hamis próféta, következésképpen az igaz és a hamis üzenet közötti különbségre. Így tehát 1840. augusztus 11-étől kezdve és 1844. október 22-én végződve prófétai próba nehezedett a szárdiszi korszak protestánsaira, és miként a Kármel hegyén alászálló tűz két osztályra való elkülönülést idézett elő, úgy 1844-ben is két osztály nyilvánult meg. A próbatétel folyamatában az egyik osztály a hamarosan „korábbi” szövetségi néppé váló nép volt, a másik osztály pedig a millerita adventizmus, amellyel Isten 1844. október 22-én szövetségre lépett. A próbatétel és az elkülönülés időszaka a szőlőskert története, mivel a millerita adventizmus ugyanazon a ponton bizonyult igaz prófétának, amikor a szárdiszi protestantizmus megkezdte szerepének betöltését mint hitehagyott protestantizmus. Amiként Baál prófétái hamisnak lepleződtek le, ugyanúgy a korábbi szövetségi nép is lelepleződött, majd a milleriták Róma leányaként azonosították. A Kármel hegyének története, valamint e történet beteljesedése a milleriták idejében Ézsaiás hatodik fejezetéhez egy második tanúbizonyságot szolgáltat arra nézve, hogy a „meddig” kérdés a szeptember 11-től a vasárnaptörvényig terjedő időszak jelképe.

Az első alkalom, amikor a jelképes kérdés, „meddig”, felmerül a prófétai Igében, az egyiptomiakra mért nyolcadik csapás idején történik Mózes korában. A nyolcadik csapás a „sáskák” (az iszlám jelképe), amelyeket „keleti szél” (az iszlám jelképe) hoz.

Először „a héberek Ura Istene” kérdezi: „Meddig vonakodol megalázni magadat előttem?”, majd ezt követően a fáraó szolgái ismét megkérdezik a fáraót: „Meddig lesz ez az ember tőr számunkra?” A kérdés a nyolcadik csapás idején hangzik el, amely több okból is a 9/11-gyel áll összhangban. A tizedik csapás az elsőszülöttek megölése, amely a kereszttel áll összhangban, és ezt követi a Vörös-tengernél bekövetkező csalódás, amelyet az ihletés a tanítványoknak a keresztnél átélt csalódásával azonosít, s ez összhangban áll a milleriták 1844-es nagy csalódásával. E három tanú mind a vasárnapi törvénnyel áll összhangban. A tizedik csapás a vasárnapi törvény, és két csapással korábban a nyolcadik csapás „sáskákat” hozott egy „keleti szél” által. A „sáskák” betöltötték az egész földet, miként az iszlám is megrázza ma az egész világot, mivel sötétségét a kikényszerített bevándorlás által terjesztette el. A „sivatagi sáska” latin neve „locusta migratoria”, amely az iszlám bevándorlás útján történő terjedését jelképezi, amit a természeti világban a vándorlás mintaképez.

A kilencedik csapás tapintható sötétség volt.

A „meddig sántikáltok még kétfelé” jelképrendszerében, amelyet a Kármel-hegy és Illés képvisel, egy megkülönböztetés nyilvánul meg akkor, amikor a tűz alászáll az égből. Illés Istene megtette azt, amire Baál nem képes. A millerita történelemben a megkülönböztetés a bukott szárdiszi protestantizmus és a millerita adventizmus között történt meg. Mózesnél a megkülönböztetés a sötétség vagy a világosság volt. A héberek házaiban világosság volt. Ézsaiás továbbá tudatja velünk, hogy azok, akiknél nincs világosság Mózes vonalán, akik egyúttal azok is, akik Illés által pusztulnak el, és akik a protestantizmus palástját elveszítik a millerita időszakban, olyan „nép”, amely „hallván hall, de nem ért; és látván lát, de nem ismer fel.” Ezután kijelentés hangzik el e népről, amely így szól: „Kövérítsd meg e nép szívét, és füleit nehézzé tedd, és szemeit hunyd be; hogy szemeivel ne lásson, és füleivel ne halljon, és szívével ne értsen, és meg ne térjen, és meg ne gyógyuljon.”

Kész volt elvégezni a munkát, de elnehezedett attól a megbízatástól, hogy azoknak prédikáljon, akik nem hallgatnak rá, ezért Ézsaiás „így szólt”: „Uram, meddig?”

Egyiptom tíz csapása közül az utolsó három tanúságot tesz a 9/11-től a vasárnaptörvényig vezető három lépésről. 1840. augusztus 11-én az első angyal üzenete felhatalmazást nyert, 1844. április 19-én megérkezett a második angyal, és 1844. augusztus 12–17. között, az exeteri táborgyűlésen felhatalmazást nyert, a harmadik angyal pedig 1844. október 22-én érkezett meg. A harmadik angyal a vasárnaptörvénnyel áll összhangban, és ezért egy háromlépcsős folyamatot azonosít, mert nem lehet harmadik első és második nélkül.

Egyiptom tizedik csapása ihletett módon a kereszttel és az ahhoz kapcsolódó, azt követő csalódással került összhangba. A tizedik csapás ezért a harmadik üzenet, amelyet prófétai szükségszerűség folytán egy első és egy második üzenetnek kell megelőznie. A 9/11-nél az Úr megkérdezte a fáraótól: „meddig”, és közvetlenül ezután a fáraó szolgái is megkérdezték: „meddig”. Miután Mózes Isten „meddig” kérdését átadta a fáraónak, és közvetlenül azelőtt, hogy a szolgák megismételnék a fáraónak Mózes kérdését, Mózes egy fordulópontot jelöl meg ekképpen: „megfordula, és kiméne a Faraótól.” 2Mózes 10:6.

2001. szeptember 11. prófétai fordulópont volt, amelyet előképezett az, amikor Mózes elhozta a sáskajárást, amely a keleti széllel érkezett.

A következő csapás sötétséget vagy világosságot eredményezett attól függően, hogy melyik osztályhoz tartoztál. 9/11 „fordulópont volt a nemzetek és az egyház történetében”. E ponton Isten népe arra kapott elhívást, hogy térjen vissza, és járjon a régi ösvényeken, de nem akart azon járni, és nem hallgatott a trombita szavára. Illés után megtörtént a sötétség és a világosság közötti elválasztás, Mózes pedig megkérdezte: „meddig?” Továbbá így ír az adott szakaszban:

A következő cikkben folytatjuk a „meddig” témáját.