Laodicea - Number Two

Alapvetően fontos, hogy a Jelenések könyvében feltáruló üzenet megértéséhez felismerjük a protestáns reformáció gyökereit, fejlődését és jelentőségét. A reformáció történetének három elsődleges vonulata foglalkozik a Bibliával, a Biblia tanulmányozásában alkalmazandó helyes módszertannal, valamint azzal, hogy az e történelem során kiválasztott hírnökök e történelem útjelzői. Mint mindig, Sátán több hamisítvánnyal megkísérelte elrejteni a King James Bibliát, és több hamisítvánnyal igyekezett elrejteni a Biblia helyes megértésének módszertanát, továbbá arra is törekedett, hogy elrejtse azokat a helyes hírnököket (útjelzőket), akiket e történelem során, annak útján támasztott fel Isten.

A millerita történelemben 1840-től 1844-ig a protestantizmus palástja — amely az Egyesült Államokat jelképező földi fenevad két szarva közül az egyik — a millerita adventizmusra szállt, és az lett a protestáns szarv. Ugyanakkor azok az egyházak, amelyek korábban protestánsnak vallották magukat, hitehagyott protestantizmussá lettek, vagy ahogyan a milleriták nevezték őket: „Róma leányai”. Amikor a protestánsok 1843-ban elutasították az első angyal üzenetét, elbuktak, és a protestantizmus palástját a milleriták vitték tovább. A millerita történelem Isten azon munkájának tetőpontja volt, amely által az Ő „pusztai egyházát” Isten Igéjének teljes megértésére vezette.

A vizsgálati ítélet megnyílása magával hozta Isten törvényének, és különösen a szombatnak a próbáját. A harmadik angyal üzenetének hirdetéséhez olyan egyházra volt szükség, amely fenntartja Isten törvényét, amelyet a sötét középkor idején a pápai hagyományok és szokások alá temettek. Krisztus a protestánsokat az 1840-től 1844-ig terjedő történelemhez vezette, és eléjük tárta Illés próbáját, akit William Miller előképezett; és amikor a protestánsok elutasították Miller üzenetét, visszatértek Rómához. Az első angyal üzenetének próbáját, amint azt Miller hirdette, Illés példázta a Kármel-hegyen.

1840-ben, amikor Illés üzenetével szembesültek, amelyet Miller és az első angyal képviselt, a protestánsok a Baált választották!

A protestáns reformáció a Biblia igazságainak egy olyan felnyitása volt, amely a „hajnali csillaggal” vette kezdetét, amelyről ígéret adatott, hogy a Thiatira gyülekezete által jelképezett történelem idején adatik. A Biblia elleni közvetlen támadás évszázadokkal korábban kezdődött, és világosan be van mutatva A nagy küzdelemben, különösen a valdensek történetén keresztül. 1930-ban Benjamin Wilkerson kiadta Our Authorized Bible Vindicated című könyvét. A könyv dokumentálja a szent eredeti szövegek elleni hadviselést, amelyeket végül a King James Biblia lefordításához használtak fel, valamint a különféle sátáni hamisított szövegeket, amelyeket a katolikusok, a hitehagyott protestantizmus és a laodiceai adventisták terjesztettek és mindmáig terjesztenek. Ez a hadviselés jóval a valdensek története előtt kezdődött, de ők jelentik azt a waymarkot és szimbólumot mindazok számára, akik életüket adták azért, hogy tanúságot tegyenek a helyes kéziratok fontosságáról, amelyeket végül az 1611-es King James Biblia fordításában használtak fel.

A King James Biblia 1611-es elkészítése igen sajátos fordítási folyamaton ment keresztül. A Biblia lefordításának és kiadásának folyamata hét előállítási lépés révén valósult meg. Ennek véghezviteléhez hét évre volt szükség, és hét bibliai év kétezer-ötszázhúsz nap. Ez természetesen ugyanaz a prófétai napokban számolt időtartam, amely alatt Jézus sokakkal megerősítette a szövetséget Dániel kilencedik fejezetének beteljesedéseként. E szent hét közepén Krisztust keresztre feszítették, és természetesen a megfeszített Krisztus a Biblia középpontja. A tiszta Isten Igéjének előállításához vezető hét lépés a következő volt.

Sátánnak Isten Igéje elleni hadviselésében, valamint a jelzőkövek ellen, amelyeket e kibontakozó történelem különböző hírnökei és az Ő Igéjének helyes felosztásához alkalmazandó helyes módszertan képviselnek, az 1611-es King James Bible olyan jelzőkő, amelyet a tizenkettedik zsoltár kifejezetten azonosít. A különféle hamis Bibliák közül, amelyeket megrontott katolikus kéziratok alapján állítottak elő, egyetlenegy sem felel meg a tizenkettedik zsoltár kritériumainak. A hét lépésből álló megtisztítási folyamat és a kétezer-ötszázhúsz nap időszaka azonosítja, hogy a King James Bible Isten „tiszta beszédei”. Isten megígéri, hogy a King James Bible-t mint az Ő tiszta Igéjét örökké megőrzi, és ezért azt is megígéri, hogy fenntartja a „historizmus” módszertanát, amelyet a protestáns reformátorok, köztük William Miller is alkalmaztak.

A tizennegyedik században John Wycliffe-ot, akit A nagy küzdelem című könyv „a reformáció hajnalcsillagának” nevez, Isten arra használta, hogy lefordítsa a Bibliát egy olyan nyelvre, amelyet még az egyszerű ember is megérthetett. Ő az a hírnök, aki a protestáns reformáció kezdetének útjelzőjét jelöli.

A John Wycliffe-fel kapcsolatos bizonyságtételt követően A nagy küzdelemben White testvér a hűséges reformátorok (útjelzők) sorát adja, amely végül elér a reformátor John Knoxig. Megjelöl egy jelentős kérdést, amelyet Mária, a skótok királynője intézett John Knoxhoz.

A reformátor és a királynő közötti párbeszéd kiemeli a reformáció történetének harmadik szálát, amely azonosítja Sátán azon törekvését, hogy meghamisítsa a Bibliát, a reformátorokat és a bibliai tanulmányozás módszertanát. János válasza a királynőnek az volt, hogy a helyes módszertan a „historicizmus”, amely azon az előfeltevésen alapul, hogy a prófétai történelem egyik vonalát a Szentlélek a prófétai történelem egy másik vonalával magyarázza meg.

A világosság megnyílt a sötétségben. Wycliffe és a korai reformátorok egészen a millerita történelemig bezárólag a bibliai tanulmányozásnak egy „historizmusnak” nevezett módszerét alkalmazták. A bibliai próféciaértelmezés e módszerének történetét gyakran figyelmen kívül hagyják, pedig alapvetően fontos felismerni, ha valaki valóban meg akarja érteni a Miller, majd azt követően a Future for America által elfogadott prófétikus értelmezési szabályok jelentőségét.

Mindössze két egyházat azonosít White testvér Isten név szerint megjelölt népeként: az ókori Izráelt és a Hetednapi Adventista Egyházat.

„Az apostolok egyháza”, „a pusztában levő egyház” a pápai sötétség idején soha nem neveztetett Isten megnevezett népének, mert e kifejezés (amelynek jelentése: nevet viselni) olyan egyházat jelöl, amely arra a felelősségre rendeltetett, hogy Isten törvényének letéteményese legyen; és az adventizmussal együtt Isten prófétai igazságainak letéteményeseivé is kellett lenniük.

William Miller volt a kiválasztott hírnök Isten prófétai igazságainak feltárására, és amikor ezek az igazságok 1844-ben egy népet a Szentek Szentjének nyitott ajtajához vezettek, Isten akkor feltárta Isten törvényét. Wycliffe útjelző a Biblia feltárásában és a protestáns reformáció kezdeteinek létrehozásában, de egyúttal útjelzője Isten azon munkájának is, amelynek célja „a prófécia nagy igazságainak” megalapozása. John Wycliffe volt a hajnalcsillag, amely a pápaság ezerkétszázhatvan éves uralmának történetében azonosítható. Munkássága a tizennegyedik században kezdődött, majd a tizenhetedik században e prófétai vonal egy másik útjelzője volt a King James Biblia 1611-ben történt megjelenése. E vonalon végül eljutunk Miller prófétai értelmezési szabályainak útjelzőjéhez. Miller útjelző ezen igazságvonalon, és ugyanígy az ő szabályai is. Szabályai tanúságot tesznek az adventizmus végén álló útjelzőről, amelyet a Prophetic Keys kiadása képvisel.

Ha nem értjük meg, hogy Miller szabályai egy prófétai történelem vonalán álló útjelzőt jelentettek, amely a Biblia eredeti és helyes szövegeinek megőrzésére irányuló munkát képviselte, valamint a Biblia igaz értelmének feltárására irányuló munkát is, ami megkövetelte, hogy a reformátorok elvezettessenek a „historicism”-nak nevezett szent tanulmányozási módszertan megértésére és alkalmazására, akkor híján vagyunk azoknak az ismereteknek, amelyek szükségesek ahhoz, hogy felismerjük az adventizmus végén a harmadik angyal világosságának bemutatásával és megőrzésével kapcsolatos prófétai igazságokat. Ezért fontos, hogy rövid áttekintést adjunk e történelmi vonalról.

A „protestáns” szó egyetlen valódi meghatározása az, hogy tiltakozni Róma ellen. Ha egy egyház megszűnik tiltakozni Róma ellen, többé nem protestáns, hanem Róma leányává válik, amint azok a protestánsok is, akik elutasították az első angyal üzenetét. Az a legfőbb felismerés, amely a katolikus egyházból kivált protestánsok „jelmondatává” lett, ez volt: „a Biblia és egyedül a Biblia.” A történelem azonban tanúsítja azt a tényt, hogy a Bibliát helyesen kellett felosztani.

A bibliai tanulmányozásnak azt a módszerét, amelynek alkalmazására a protestánsok indíttatást nyertek, amikor igyekeztek helyesen hasogatni az igazság beszédét, „historicizmusnak” nevezik. Ez a módszer sajátos és komoly célpontja volt Sátán támadásának, és meg is támadta azt.

A reformátorok által alkalmazott bibliai módszertan aláásásának kezdete, egészen William Millerig és őt is beleértve, kifejezetten a tizenötödik századhoz kapcsolódik egy Francisco Ribera (1537–1591) nevű jezsuita tudóssal, akinek a futurista értelmezés népszerűsítését tulajdonítják. Kommentárt írt a Jelenések könyvéhez, amely a próféciák jövőbe helyező értelmezését javasolta, elszakítva azokat történelmi összefüggésüktől. Ribera ezt a módszertant annak érdekében alkotta meg, hogy ellenálljon annak az igazságnak, amelyet a historicizmus módszertana mindenkor felszínre hozott. Ez az igazság pedig az volt, hogy Róma pápája a bibliai prófécia antikrisztusa.

A tizenhetedik és tizennyolcadik században dokumentálható, hogy a protestantizmus tudatában volt annak, hogy Ribera hamis módszertana sátáni és tarthatatlan volt. A protestánsok abban a történelmi korszakban könyveket és röpiratokat írtak a jezsuita tudós „istentelen és hiábavaló szócséplései” ellen. De 1909-ben megjelent a trójai faló, a Scofield magyarázatos Biblia, és a Biblia lábjegyzeteibe beillesztett hivatkozások Ribera, valamint egy másik jezsuita, Manuel Lacunza (1731–1801) tanításain alapultak. Lacunza a Juan Josafat Ben-Ezra írói álnevet használta, és kiadott egy könyvet, amelynek címe: A Messiás eljövetele dicsőségben és fenségben. Miként előtte Ribera, ez a könyv is közvetlen támadás volt a Jelenések könyvében foglalt próféciák beteljesedése ellen.

Sátán tudta, hogy az az üzenet, amelyet a zűrzavar homályával kellett befednie, a Jelenések könyvéből származó végső figyelmeztető üzenet volt. Azáltal, hogy a két jezsuita pap istentelen és hiábavaló szóbeszédeit beépítették a Scofield Referenciabibliában található hivatkozásokba, Sátán el tudta vezetni a hitehagyott protestánsokat a jezsuita módszertanok elfogadására, s így megvakította őket az igazsággal szemben. Sátán ezt több katolikus prófétai modell bevezetésével vitte véghez, amelyek megszüntették annak lehetőségét, hogy világosan azonosítsák, ki a bibliai próféciák antikrisztusa. Ez nem volt nehéz megtévesztés Sátán számára, mert a protestánsok már 1843-ban, Miller üzenetének elutasításával, visszatértek a római egyházhoz.

Az évek során több könyv és cikk jelent meg, amelyek dokumentálják Sátán támadását a Biblia ellen, amely Krisztus keresztre feszítését követő első néhány században kezdődött. Ez a támadás eljutott arra a pontra, hogy hamis kéziratokat vezettek be, hogy hamis Bibliákat hozzanak létre. Sátán megtámadta azokat a reformátorokat is, akiket Isten Igéjének fenntartására támasztott fel, életük idején és még azután is, hogy ezek a reformátorok meghaltak.

Gondoljuk csak meg, miként kezelik a modern hetednapi adventista történészek és teológusok William Miller személyének kérdését. Mintha kiásták volna csontjait, és a Mississippi folyóba vetették volna őket.

Figyeljük meg, miként kisebbítette le és leplezte el az adventizmusnak ugyanaz a két csoportja (a teológusok és a történészek) Miller szabályainak érvényességét, amelyekről White testvérnő tudtunkra adja, hogy mindazok használni fogják, akik valóban hirdetik a három angyal üzenetét.

Anélkül, hogy áttekintenénk a prófétai történelem azon vonalának három szálát, amely Isten Igéjének fejlődéséhez és megalapozásához kapcsolódik, lehetetlen felismerni annak a jelentős bizonyságtételnek a súlyát, amely William Millert mint hírnököt erősíti meg: mint azt, akit üzenetének előterjesztésében Illés jelképezett; mint Mózest a Millernek az igazak feltámadásában való feltámasztására vonatkozó ígéretben; és mint Elizeust, a készségében, hogy elhagyja birtokát és az Illés-üzenet szolgálatába álljon. White testvérnő mindhárom bibliai hőst úgy azonosítja, mint akik William Millert jelképezik, akit a modern adventista teológusok és történészek ma úgy kezelnek, mintha csupán valami „szegény parasztfiú” lett volna a tizennyolcadik századból.

William Tyndale egyike volt azon számos reformátornak, akiket Isten a prófétai történelem e vonalán támasztott. Ha így fogalmazhatok, azokkal a pápai követekkel szemben, akikkel kapcsolatba került, ez volt az ő „küldetésnyilatkozata”: „El fogom érni, hogy a szántóvető fiú többet tudjon a Szentírásból, mint ti.” William Miller volt az a földműves fiú, aki az ekét vezette, és beteljesítette Tyndale próféciáját.

Ez a bevezetés jelentősen leegyszerűsítésre került mindazon történelmi anyag tekintetében, amely felhozható volna mindannak alátámasztására, amit eddig előadtunk. Most az Alfa és az Ómega néhány jellegzetességét fogjuk megvizsgálni, hogy ezáltal visszatérjünk Miller mint útjelző és mint hírnök szemléletéhez.

Dániel könyve egy olyan könyv kezdete, amely két könyvből áll. E könyv vége a Jelenések könyve. Noha két különálló könyvről van szó, együtt mégis egy könyvet alkotnak.

Évekkel ezelőtt nyilvános eszmecserét folytattam egy jól ismert Hetednapi Adventista teológussal, aki a Hetednapi Adventista Egyház Generálkonferenciájának Bibliai Kutatóintézetében dolgozott. A teológus arra törekedett, hogy helyesbítse az én értelmezésemet Dániel könyve tizenegyedik fejezetének utolsó hat versével kapcsolatban, valamint a Dániel könyvében szereplő „mindennapi” értelmezését illetően is. Eszmecserénk egy bizonyos időszakon át zajlott, mivel abból állt, hogy ő írt egy cikket, amelyre én válaszoltam, arra ő viszontválaszt adott, én pedig természetesen újból kifejtettem a gondolataimat, és így tovább. Az eszmecsere során tájékoztatott arról, hogy annál a bizottságnál, amelyben a Generálkonferencián dolgozott, őt tartották Dániel könyve szakértőjének, míg egyik munkatársát Jelenések könyvének helyben illetékes szakértőjeként tartották számon. Eszmecseréink során nem kívánta érinteni a Jelenések könyvével kapcsolatos kérdéseket, hanem inkább a kollégájához utalta azokat. Azt akarta, hogy a vita kizárólag Dániel könyvére szorítkozzék.

White nővér világosan kijelenti, hogy Dániel és a Jelenések egy könyv. Ezen a szinten a Bibliát jelképezik, amely egy könyv, de két könyvből áll: a régiből és az újból. White nővér megjegyzést tesz továbbá a zsidó egyházról is, amely egyedül a régi könyvet tekinti annak az egy könyvnek; és szól azokról is, akik semmibe veszik a régi könyvet, mert csak az új könyvet értik, vagy csak azt hajlandók megérteni. Ihletett bizonyságtétele szerint, ha valaki csak az újat fogadja el, akkor a régit elutasítja, és fordítva. Amikor a teológus azt állítja magáról, hogy Dániel szakértője volt, de a Jelenéseké nem, ezzel megismétli azt a zsidó felfogást, amely csak az Ószövetséget fogadja el; és tudjuk, hová vezetett ez a szűklátókörű szemlélet a zsidókat. A kérdés bármelyik oldalára állni — a régit elfogadni, de az újat nem, vagy az újat elfogadni, de a régit nem — annyi, mint az egész bizonyságtételt elutasítani.

Az előző intésnek van egy másik alkalmazása is a laodiceai adventistákra. A Biblia egészében való hit megvallása, mind az Ó-, mind az Újszövetség elfogadása mellett, a Prófétaság Lelkének elutasítása ugyanaz az árok, mint amikor valaki csupán az egyik bizonyságtételt fogadja el. Az igazság megerősítéséhez két tanú szükséges; ennélfogva lehetetlen az igazságot egyetlen tanúval megalapozni, és ha valaki erre tesz kísérletet, mindkét tanút elutasítja: hitét arra alapozza, amit „féligazságoknak” neveznek.

Most megismétlek egy kérdést, amely benne volt azoknak a kezdeti cikkeknek egyikében, amelyek 2023 júliusa óta jelentek meg. A kérdés így hangzik: „Milyen új világosság származott az adventizmusból 1863 óta?” A válasz egyszerűen ez: „Semmi.”

Az Alfa és az Ómega tehát azt jelöli, hogy Dániel az első, a Jelenések könyve pedig az utolsó. Dániel az adventizmus kezdetét képviseli, a Jelenések könyve pedig az adventizmus végét.

Az adventizmus kezdetén, éppen azokban az igékben, amelyek az adventizmus központi oszlopát alkotják, azokban az igékben, amelyek 1798-ban feltárultak; Jézus úgy mutatkozott be, mint „Palmoni”, a Csodálatos Számláló. Az adventizmus végén Jézus úgy mutatkozik be, mint „Alfa és Omega”, a csodálatos nyelvész — az Isten Igéje. Ezért az adventizmus kezdete és az első angyal üzenete „az időre volt felfüggesztve”. Az adventizmus végén a harmadik angyal üzenete az Ő Igéjére lesz felfüggesztve.

Az adventizmus kezdete és vége a bibliai prófécia hatodik királyságának történelme idején megy végbe; ezért az Egyesült Államok kezdetének és végének idejére esnek. Az Egyesült Államok prófétai történelme a republikanizmus és a protestantizmus két szarvának történelme. E történet lezárulásakor e két szarv bárányból sárkánnyá változik. A republikanizmus demokráciává változik, a protestantizmus pedig hitehagyott protestantizmussá. Amikor az Egyesült Államok számára a kegyelmi idő pohara közeledni kezd a beteléséhez, amint ez éppen most történik, a hitehagyott republikanizmus és a hitehagyott protestantizmus két szarva képmást alkot a fenevadnak, ily módon az egyházat és az államot egyetlen, sárkányként szóló szarvvá egyesítve. Isten azonban nem marad tanú nélkül, mert miközben véget vet az Egyesült Államoknak, felemeli a protestantizmus valódi szarvát, hogy tiltakozzék mind az Egyesült Államokban felállított fenevad képmása, mind pedig azután az egész világgal szemben álló fenevad képmása ellen. A protestáns szarv felemelése az Egyesült Államok végén ugyanazon történelmi szerkezeten belül megy végbe, mint amelyben a protestáns szarv felemeltetett az Egyesült Államok kezdetén. Egy korábbi szövetséges nép félretétetik, és egy új nép lesz az új szövetség népe. Nincs semmi új a nap alatt.

Amikor a Millerita történelemben megértett és bemutatott időpróféciákat használjuk az Alfa és az Ómega értékelésére, azt találjuk, hogy egy és ugyanazok. Minden időprófécia egy olyan történelemmel kezdődik, amelyben a prófécia hirdettetik, és ez a történelem mindig előképe annak a történelemnek, amelyben a prófécia beteljesedik.

A kétezer-háromszáz éves prófécia története a Kr. e. 457-ben kiadott harmadik rendelettel kezdődött, és 1844. október 22-én a harmadik angyal üzenetével ért véget. A harmadik rendelet eljövetelét megelőző időben, de még annak megérkezése előtt, végbement a templom és Jeruzsálem felépítésének munkája. Hasonlóképpen, a harmadik angyal eljövetelét megelőző történet során a millerita templom alapvető igazságai megszilárdíttattak.

1798-ban beteljesedett a kétezer-ötszázhúsz éves prófécia, amely Kr. e. 723-ban kezdődött az északi tíz törzs szétszóratásával. Ez a prófécia két ezer-kétszázhatvan éves időszakot jelölt meg, jelezve a szó szerinti templom és a szó szerinti Jeruzsálem szó szerinti pogány Róma általi megtiprását, amelyet a lelki városnak és templomnak pápai Róma általi ezer-kétszázhatvan éven át tartó megtiprása követett. A prófécia az északi királyság pusztulásával és a királyság polgárainak szétszóratásával kezdődött. A prófécia felénél, 538-ban, Isten népének a pogány Róma, a bibliai prófécia negyedik királysága általi megtiprása véget ér, és ez Isten egyházának a sötét középkor pusztájába való szétszóratását eredményezi. Ennek az időpróféciának a vége 1798-ban a bibliai prófécia ötödik királyságának végét jelöli. Az északi tíz törzs, valamint a pusztába menekült keresztény egyház szétszóratása azok egybegyűjtését jelképezi, akiknek rendeltetésük, hogy a protestantizmus szarvává legyenek. A határjelzőket gyakran ellentétek ábrázolják, és a szétszóratás jelentheti az egybegyűjtést, miként Illés Keresztelő Jánost jelképezi. Ugyanebben a prófétai szembenállásban Illés nem hal meg, Keresztelő János pedig meghal.

Kr. e. 677-ben Júda déli törzse (amelyet a Szentírás a dicsőséges földdel is azonosít) kétezer-ötszázhúsz esztendőre szétszóratott, amely időszak 1844. október 22-én ért véget. Ez a prófécia Isten népének megtiprását jelölte meg, akiket Dániel a Dániel 8:13–14-ben „sereg”-ként azonosít.

A kétezer-háromszáz éves prófécia, amely ugyanabban az időben ért véget, mint a Krisztus előtt 677-ben kezdődött kétezer-ötszázhúsz éves prófécia, a szentély eltiprását jelölte meg, amint azt Dániel 8:13, 14 azonosítja. Júda szétszóratásának Krisztus előtt 677-ben adott próféciáját Nabukodonozor három támadása előzte meg, és e prófécia 1844. október 22-én, a harmadik üzenet érkezésekor ért véget.

Az 1798-ban, illetve 1844-ben végződő két, egyenként kétezer-ötszázhúsz éves prófécia azonosítja a Millerita templomalap építésének negyvenhat évét. Mózes negyvenhat napig volt, míg a templom építésére vonatkozó utasításokat átvette; Heródes templomának átépítése Krisztus idejében negyvenhat évig tartott, s ez Krisztus megkeresztelkedésének évében ért véget. A keresztségtől a pusztába ment negyven napra, és amikor visszatért, első ízben megtisztította a templomot, mire a kötekedő zsidók tudni akarták, milyen hatalommal cselekedett ilyet.

A millerita templom negyvenhat év alatt épült fel 1798-tól, az első kétezer-ötszázhúsz éves prófécia lezárulásakor, és negyvenhat évvel később, 1844-ben, a második kétezer-ötszázhúsz éves prófécia beteljesedésekor ért véget. E negyvenhat év az első angyal eljövetelével kezdődött, és a harmadik angyal eljövetelével zárult, mert Krisztus azt mondta, hogy az Ő temploma három nap alatt emeltetik fel. Ha nem vagy hajlandó meglátni ezeket a tényeket, annak az az oka, hogy két elsődleges probléma áll fenn, azokon a problémákon túl, amelyek egy vonakodó és meg nem tért szívben létezhetnek. Az első probléma az, hogy nem vagy hajlandó a prófétai Igéhez abból a nézőpontból közelíteni, hogy a történelem ismétli önmagát. Nem vagy historista. A másik probléma annak képtelensége, hogy az Isten Igéjében feljegyzett jelképes szavakat Isten Igéje által alkalmazd. Mindezen próféciák kezdetei azonosítják a véget, és mindig sokkal többet azonosítanak annál, mint pusztán az ismétlődő történelmeket.

A Biblia azt mondja, hogy a Szentlélek temploma vagyunk, és a test temploma negyvenhat kromoszómából áll. Azok a tudósok, akik e negyvenhat kromoszómát tanulmányozzák, arról tájékoztatnak bennünket, hogy a huszonhárom férfi kromoszóma és a huszonhárom női kromoszóma egy olyan fehérje köré van feltekeredve, amely kereszt alakú.

Dániel tizenkettedik fejezetében három egymással összefüggő időprófécia található; az első a szent nép erejének szétszóratására utal, amely a Leviticus huszonhat „hét idejét” jelképezi. A szent nép erejének szétszóratása, amely bennük teljesedett be, kétezer-ötszázhúsz évig tartott, Dániel tizenkettedik fejezetében azonban ennek az időszaknak csupán az utolsó felére történik utalás. Úgy ábrázolja Dánielt, mint aki nem értette, mit jelentett a kijelentés.

Dániel tizenkettedik fejezete azt az üzenetet szemlélteti, amely a vég idején, vagyis 1798-ban lett felnyitva. Ebben a szakaszban Dániel William Millert jelképezi, aki abban a történelmi időszakban a bölcsek elsődleges jelképe. Millert először a Mózes harmadik könyve huszonhatodik fejezetében található kétezer-ötszázhúsz éves próféciához vezették, és a hetedik és nyolcadik versekben azokat a bölcseket jelképezi, akiknek összhangba kell hozniuk azt az igazságot, hogy a kétezer-ötszázhúsz éves szétszóratás a legbiztosabban úgy van azonosítva, mint Istennek a saját népe szétszóratása.

Az ősi Izráel „kevélysége” abban állt, hogy megengedték nekik: elvessék Istent mint királyukat, és emberi királyt válasszanak. Az ő kevélységük, amely megelőzi a bukást (Példabeszédek 16:18), az a vágy volt, hogy hasonlókká legyenek mindazon bálványimádó királyságokhoz, amelyek körülvették őket. Előbb az északi királyság, majd a déli királyság eltávolítása a hatalom (király) szétszóratása volt, Kr. e. 723-ban, illetve 677-ben.

Miller azokat a bölcseket jelképezte, akik megértették a tudás növekedését, amely Dániel tizenkettedik fejezetének előző verseiben feltáratott; a hetedik és nyolcadik versekben pedig úgy jelenik meg, mint aki nem érti az ezerkétszázhatvan év kapcsolatát Isten népének szétszóratásának kétezer-ötszázhúsz évével. Dániel Isten népét jelképezi az adventizmus végén, miként Millert is az adventizmus kezdetén. Az adventizmus végén ugyanaz a dilemma áll fenn, mert amint az adventizmus félretette Miller „a hét időre” vonatkozó értelmezését, kénytelen volt az ezerkétszázhatvan évet csupán a sötét középkorral azonosítani. A vég idején élő bölcseknek Dániel és Miller példájához hasonló problémát kellett megoldaniuk. Miért a 3Mózes huszonhat terminológiáját alkalmazza az Írás arra, hogy három és fél időt szemléltessen, nem pedig hét időt?

Miller ezt a dilemmát soha nem oldotta fel teljesen, ám 1856-ban az utolsó „új prófétai világosság” egy hat cikkből álló sorozatban került bemutatásra, amely soha nem zárult le; ez a hét időt úgy azonosította, mint három és fél évet, amikor a pogány Róma taposta Isten szó szerinti Izraelét, majd további három és fél évet, amikor a pápai Róma taposta a lelki Izraelt. Hét évvel később az adventizmus nyíltan elvetette a hét idő minden világosságát, előkészítve a dilemmát a bölcsek számára a vég idején, 1989-ben, amikor — amint azt Dániel könyve tizenegyedik fejezetének negyvenedik verse leírja — a volt Szovjetuniót képviselő országokat elsöpörte a pápaság és az Egyesült Államok.

Az első világosságot, amely Millertől adatott, 1863-ban elvetették, és az utolsó világosságot e tárgyban Hiram Edson adta abban a hat cikkben. Azoknak a cikkeknek a közlését megszüntették, és hét évvel (idővel) később a modern Izráel hatalmát félretették, hogy utánozzák azokat a bálványimádó egyházakat, amelyeket néhány évvel korábban helyesen Babilon leányaiként azonosítottak. A Leviticus huszonhatban szereplő hét idő mint prófétai tanítás a botránkozás kövévé lett, és megismétlődött az ősi Izráel gőgje, amint azt az a vágyuk jelképezte, hogy Saul uralkodjék felettük királyként. Jézus a véget a kezdettel ábrázolja.

Dániel könyve egy ezerkétszázkilencven éves próféciát is megjelöl, valamint egy ezerháromszázharmincöt éves próféciát, amelyek egyaránt „a mindennapi” 508-ban történt elvételével kezdődnek. „A mindennapi” elvétele a pogány Róma ama ellenállásának megszüntetését jelképezi, amely a pápai hatalom 538-ban bekövetkező felemelkedésével szemben állt. Harmincéves átmeneti időszak telt el, mielőtt a pápai hatalom 538-ban a föld trónjára emeltetett; ezt követően a fennmaradó ezerkétszázhatvan év 1798-ban ér véget. Az egyik királyságból a másikba való harmincéves átmenet a pápai uralom utolsó éveit jelöli meg, amelyek a bibliai prófécia hatodik királyságának 1798-ban a föld trónjára helyezéséhez vezetnek. Az ezerkétszázkilencven éves prófécia kezdete a bibliai prófécia egyik királyságából a bibliai prófécia következő királyságába való átmenetet jelöli meg, miként e prófécia vége is.

Az ezerháromszázharmincöt éves prófécia, amely „a mindennapi” 508-ban történt elvételével kezdődött, 1843-ban ér véget.

Az ezerháromszázharmincöt esztendőről szóló prófécia 1843-ban ért véget, és Dániel azt mondja, hogy áldottak lesznek azok, akik „vártak”, amikor e prófécia beteljesedik. White testvér így mondja ezt.

Ezért az ezerháromszázharmincöt éves prófécia kezdete azonosítja a pogányság vallásáról a pápaság vallására való átmenetet, s ily módon azonosítja a protestantizmusról a millerita protestantizmusra való átmenetet.

Azok az adventisták, akik elutasítják az adventizmus alapvető igazságait, elutasítják mindazokat az idői próféciákat is, amelyeket a milleriták bemutattak, még a Dániel 8:14-ben szereplő kétezer-háromszáz évet is. Ezt a tényt nagyon is tagadhatják, de logikailag kimutatható, hogy ez a tény igaz; most azonban más a mondandóm lényege, ezért ezt egyelőre félreteszem, miközben megkíséreljük ezt a cikket lezárni.

Júda „dicsőséges földjének” Kr. e. 677-ben bekövetkezett szétszóratása Dániel 8:13–14-ben a „sereg” megtapodását jelképezi, és a modern dicsőséges föld, az Egyesült Államok megalapítására mutat előre. Ugyanezen versek kétezer-háromszáz éve Kr. e. 457-ben kezdődött, és a „szenthely” megtapodását jelképezi.

Kr. e. 677 és Kr. e. 457 olyan dátumok, amelyeket Isten népének és Isten szentélyének kapcsolata köt össze. Isten mind a sereget, mind a szentélyt ugyanabban az időben hozta ismét együvé, 1844. október 22-én. A Kr. e. 677 és Kr. e. 457 közötti kétszázhúsz év egy olyan időszakot jelképez, amikor Isten egy útjelzőt állít fel, amely a világosság növekedését képviseli. 1844. október 22-én megérkezett a harmadik angyal világossága, a szentély világossága elkezdett ragyogni, és ott volt egy sereg, hogy hirdesse a világosságot.

Abban a prófétai vonalban, amely azonosítja a Sátán és Krisztus által vívott hármas háborút, megszületett az 1611-es King James Biblia. Pontosan kétszázhúsz évvel később, 1831-ben William Miller első alkalommal tette közzé üzenetét:

Isten megőrizte azokat a szent és helyes eredeti szövegeket, amelyeket a Biblia előállításához használtak. Ezután 1611-ben létrehozta az Ő Bibliáját. Majd támasztott egy hírnököt, aki a Bibliában fellelhető, abból levezetett és abban megalapozott szabályokat alkalmazta, hogy előállítsa az első angyal üzenetét. 1831-ben Miller üzenete hivatalos formát nyert, miként Krisztus történetében az üzenet Keresztelő János által nyert hivatalos formát, amint az üzenet minden reformmozgalomban hivatalos formát öltött. Miller üzenetét, az első angyalnak az ítélet megnyílását hirdető üzenetét közvetlenül alátámasztja a kétszázhúsz éves prófétai időszak alkalmazása. Ez volt a figyelmeztetés üzenete a bibliai prófécia hatodik királyságának — az Egyesült Államoknak — kezdetén.

1996-ban kezdődött a Future for America szolgálata, és a harmadik angyal 1989-ben feloldott pecsétű üzenete — az az üzenet, amely a pápaság halálos sebének gyógyulását és a hamarosan bekövetkező vasárnapi törvényt azonosította — megjelent egy The Time of the End című folyóiratban. Az adventizmus végén hangzó üzenet éppúgy formalizálódott, mint ahogyan a kezdetén hangzó üzenet is formalizálódott. Kezdetben az üzenet időhöz volt kötve, és az Isten Igéjében foglalt igazságok további kibontakozását képviselte. 1996-ban, kétszázhúsz évvel az Egyesült Államok 1776-os megszületése után, az adventizmus végén hangzó üzenet formalizálódott, és a három angyal üzeneteinek további kibontakozását képviselte.

Amikor a republikánus szarv és a protestáns szarv párhuzamos történetét tárgyaljuk a bibliai prófécia hatodik királyságának történelmében, meg kell érteni, ki a protestáns szarv, és ki nem az.