Laodicea - Number Four

Az a szempont, amelyre rámutattam, és amelyet Stephen Haskell valószínűleg nem látott meg, noha azon igazságok elismerésével, amelyek ezt a tényt napvilágra hozzák, mégis fenntartotta azt, az, hogy az ősi Izráel történelmének végén egyidejűleg megtalálható a modern Izráel kezdetének átfedése ugyanazzal a történelmi időszakkal. Amikor Krisztus sokakkal megerősítette a szövetséget egy hétre (kétezer-ötszázhúsz napra), az ősi Izráel Laodicea tapasztalatát élte át, annak küszöbén állva, hogy az Úr kiköpi az ő szájából. Ugyanakkor a modern Izráel Efezus tapasztalatát élte át. Az ősi Izráel Laodiceája szétszóratásra került, és a modern Izráel Efezusa ugyanabban a történelemben gyűjtetett egybe.

És „igen”, ha azon tűnődik, tudatában vagyok annak, hogy az a hét, amelyben Krisztus megerősítette a szövetséget Dániel kilencedik fejezetének beteljesedéseként, s amely az Ő keresztségével kezdődött és István megkövezésével ért véget, nem szó szerinti kétezer-ötszázhúsz nap volt, prófétai értelemben azonban kétségkívül az volt, mert prófétai értelemben egy év háromszázhatvan napnak felel meg. Háromszázhatvan nap szorozva héttel kétezer-ötszázhúsz nap, és e prófétai hét „holt közepe” a kereszt. Prófétai értelemben Krisztus a keresztet a kétezer-ötszázhúsz napos prófétai időszak holt közepére helyezte, ezzel megmutatva, hogy a 3Mózes 26 „hétszerese” Krisztus keresztje által megalapozott és fenntartott. Nem véletlen, hogy amikor White testvérnő azt tanítja, amint tanítja is, hogy Habakuk mindkét szent táblája, az 1843-as és az 1850-es tábla, a kétezer-ötszázhúsz éves próféciát éppen a tábla közepén tünteti fel, mindkét táblán a kereszt ennek az ábrázolásnak a holt közepén áll.

Azon elv mellett, hogy a hét gyülekezet mindegyike megismétlődik a millerita történelemben, valamint a mi történelmünkben is, van egy másik fontos elv is, amelyet a korai adventizmus elismert. Ez az elv azt mutatja be, hogy ugyanazon történelem „belső és külső” prófétai vonalait a Szentlélek használja fel az igazság közlésére. Miller ezt felismerte, és közvetlenül tanította is. Helyesen tanította, hogy a Jelenések hét pecsétje a gyülekezetekével párhuzamos történelmet ábrázol, de ebben a párhuzamos szemléltetésben a pecsétek ugyanazon történelem külső, a gyülekezetek pedig annak belső igazságát képviselik. Uriah Smith szintén tárgyalja ezt az elvet, és a „belső” és „külső” szavakat használja, ami számomra a két párhuzamos vonal kifejezésének legjobb módjának tűnik.

Most megkezdjük a hét gyülekezet vizsgálatát. Fontos felismernünk, hogy az első két gyülekezet, majd ismét a harmadik és a negyedik gyülekezet között olyan „ok-okozati” kapcsolat áll fenn, amely megköveteli, hogy együtt tekintsük őket. Szmirna azt a gyülekezetet jelképezi, amelyet Róma üldöz, Efezus pedig azt a gyülekezetet, amely elvitte az evangéliumot az egész világnak.

Az efezusi gyülekezet a korai egyházat jelképezte, amely „istenfélően élt Krisztus Jézusban”, s ez olyan „ok”, amely mindig „okozatot” szül.

Az efézusi egyház istenfélelme idézte elő a szmirnai egyház által jelképezett üldözést. A két egyház ok-okozati összefüggést képvisel, és a következmény szükségképpen megkívánja, hogy ok előzze meg. A vasárnaptörvény válságának üldözését annak a megnyilvánulása váltja ki, amit White testvérnő „ősi istenfélelemnek” nevez. Olyan istenfélelem ez, amelyet a múltbeli, vagyis ősi történelmek szemléltettek.

Az „utolsó napok” éjféli kiáltása a szakaszban azonosított „ősi kegyesség” megújulása. Ez a megújulás egy mozgalomban, nem pedig egy egyházban megy végbe. Az a történet, amelyet White testvérnő e megújulás leírására felhasznál, az „apostoli idők” története, amelyet az efézusi gyülekezet képvisel. Ez a megújulás „üldözést” fog eredményezni.

A következő szakaszban a „Krisztus földi élete” az efezusi gyülekezet kezdetét jelképezi, ugyanakkor a világ végén a laodiceai adventizmus történetét is előképezi.

Az Efezus által jelképezett tapasztalat egyidejűleg zajlik a Laodicea tapasztalatával. A kicsinyeskedő zsidók az ókori Izráel laodiceabelijei voltak, Krisztus és az Ő tanítványai pedig a modern Izráel efezusi hívei. Keresztelő János vezette be az efezusi gyülekezetet, és ő az „utolsó napokban” élő egyházat jelképezi, amely ellen a laodiceabeliek támadnak, akik zsidóknak mondják magukat, de nem azok.

Efézus az „ok”, Szmirna pedig az „okozat”. Pergámosz és Thiatira szintén ok-okozati összefüggést képviselnek. Pergámosz a megalkuvás egyháza, amely a kereszténységet megrontotta azáltal, hogy összekapcsolta a pogánysággal. A keresztény egyház akkor bukott el, amikor elfogadta azt a feltevést, hogy lehetséges a pogányság bálványimádásának együttélése a saját határain belül. Konstantin császár e megalkuvó történelem jelképe, és prófétai szerepe az volt, hogy előidézze az igaz kereszténységtől való elszakadást, még a pápaság nyilvánvalóvá válása előtt.

A pergamoni gyülekezet volt az „ok”, és Thyatira a „következmény”. Dániel próféta gyakran úgy tárja elénk a történelmet, mint amelyben a pogányság átadja helyét a pápaságnak, és az a hitehagyás, amely megelőzte a pápaság megalapítását, s amelyet Pál azonosított, Dániel tizenegyedik fejezetében kerül tárgyalásra.

A megalkuvás egyháza, amely még azelőtt szakadt el, hogy a pápai hatalom a történelem színterén nyilvánvalóvá lett, Dániel szerint azok által van jelképezve, „akik” elhagyták „a szent szövetséget”. Miután elhagyták a szövetséget, a pápaság, amelyet Dániel „a pusztító utálatosság”-ként ábrázol, a föld trónjára emeltetett. White testvér Dániel tizenegyedik fejezetének utolsó hat versét azonosítja, amikor kijelenti, hogy „Dániel tizenegyedik fejezetének próféciája csaknem teljesen beteljesedett.” Az utolsó hat vers Dániel tizenegyedik fejezetének végső beteljesedése, és ő azt tanítja, hogy az e záró versekben bemutatott történelmet a Dániel 11:30–36 előképezte, amely azokat a történelmi „okot és okozatot” azonosítja, amelyeket Pergamosz és Thiatira jelképez.

Pergamos és Thyatira ok-okozati összefüggése, valamint Efezus és Szmirna ok-okozati összefüggése megismétlődik az „utolsó napokban”. Az Egyesült Államok protestánsai megalkusznak a bálványimádással, amint azt Pergamos szemlélteti (a bálványimádás legfőbb jele a nap imádása), és amikor elpártolnak, előkészül az út a bűn emberének, hogy prófétai értelemben ismét kinyilatkoztassék. Miközben az elpártolás és a pápaság trónra helyezése megismétlődik, Isten ugyanakkor egy olyan egyházat támaszt fel, amelyet Efezus jelképez, hogy elvigye Dániel és a Jelenések könyvének üzenetét a világnak, és a Szmirna által jelképezett üldözés is megismétlődik.

Az utolsó három gyülekezettel azután foglalkozom, miután megvizsgáljuk azt az igazságot, hogy a Jelenések első négy pecsétje egy külső igazságvonal, amely párhuzamosan halad azzal a belső igazságvonallal, amelyet az első négy gyülekezet képvisel. Amint azt már megjegyeztük, Uriah Smith ezt így fogalmazza meg:

Megmutattuk, hogy az első négy gyülekezet két „ok és okozat” kapcsolatot ábrázol, amelyek az „utolsó napokban” megismétlődnek. Az adventizmus úttörőire, de még inkább Isten Igéjének tekintélyére alapozva, a gyülekezet e négy belső történetének párhuzamos külső történettel kell rendelkeznie, amelyet az első négy pecsét jelképez. Az első és a második pecsét ugyanazokat a jellemzőket visszhangozza, mint Efezus és Szmirna, de a kereszténység világba való elvitelének munkáját egy fehér lóval ábrázolja. Ez a gyülekezet külső munkáját jelképezi, a második pecsét pedig egy vörös lóval Szmirna vérfürdőjét ábrázolja.

Zakariás könyve tartalmaz néhány olyan szakaszt, amelyek közvetlenül azonosítják a Jelenések első négy pecsétjében ábrázolt négy lovat. Az egyik ilyen szakaszban, a tizedik fejezetben Zakariás kijelenti, hogy amikor kiárad a késői eső, „Júda nyája”, amely Isten „háza”, „az Ő ékes harci lovává” lesz.

Ellen White ismételten rámutat arra, hogy a Szentlélek pünkösdi kitöltetése előképezi a késői esőt, amely most hull. A pünkösdkor a világért végzett munkát az efézusi gyülekezet képviseli, és Efézus idézi elő a Szmirna által jelképezett üldözést, amelyet János a második pecsét „vörös lovaként” ábrázol. Az első két pecsét párhuzamosan halad az első két gyülekezettel, és az „utolsó napokat” szemlélteti, amikor a késői eső kitöltetik.

A Prófétaság Lelke ugyancsak a harmadik pecsét végét és a negyedik pecsét kezdetét emeli ki, ily módon összekapcsolva azokat (ok és okozat), és ezzel az általa bemutatott történelmet saját napjaiban fennállóként, valamint az „utolsó napokban” helyezi el.

White testvér személyes történetében (1898-ban írva) már elevenen és erőteljesen jelen volt a megalkuvás szelleme, amely előkészíti az utat ahhoz, hogy a pápaság ismét trónra emeltessék; mert a protestantizmus hitehagyása, amely az első angyal üzenetének 1844 tavaszán történt elutasításával kezdődött, már megkezdte (1863-ban), hogy benyomuljon a protestáns adventizmus szarvába.

Pergamosz megalkuvását a harmadik pecsétben egy „pár” mérleg jelképezi. Két mérleggel való mérés tisztességtelen mérést ábrázol. A harmadik pecsét a negyedik pecséthez vezet, amelyet a „halál” „sápadt lova” jelképez, s így a pápaság által a sötét középkorban meggyilkolt milliókat ábrázolja. A „pokol” az, ami a pápaság sápadt lovát követi. A harmadik és negyedik pecsét története párhuzamos Pergamosz és Thiatira gyülekezeteinek történetével. Konstantin megalkuvása fokozatos folyamat volt; ezért a megalkuvás szelleme már White testvérnő személyes történetében is működésben volt, miként Pál idejében is, amikor azt mondta: „a gonoszság titkos bűne már munkálkodik.” A pápaság trónra emelését megelőző hitehagyás mindig fokozatos történet, és ez a „történelem meg fog ismétlődni. Ami volt, újra lesz.”

James White egy másik prófétai rendellenességet azonosított a hét gyülekezetben és a hét pecsétben. Szándékos különbségtételt mutatott ki az első négy gyülekezet és az utolsó három gyülekezet között, majd ugyanez a jelenség ismét megjelenik az első négy pecsét és az utolsó három pecsét esetében is.

James White nem említette meg azt a tényt, hogy ugyanez a minta a trombiták esetében is fennáll, pedig fennáll. Az első négy trombita trombita, az utolsó három trombita azonban három jaj. Az első négy trombita Istennek a pogány Róma fölött gyakorolt ítéletét jelképezi Konstantin 321. évi vasárnaptörvénye miatt, a három trombitajaj pedig az iszlámot jelképezi. Az első két trombitajaj a pápai Róma elleni ítélet volt az általa 538-ban életbe léptetett vasárnaptörvény miatt, a harmadik trombitajaj pedig a vasárnaptörvény válságára vonatkozik, amely a legközelebbi jövőben következik be.

Joseph Bates az utolsó három gyülekezet úttörői értelmezését mint egységes jelképet alkalmazza arra, hogy a Millerita időszakban három egykorú gyülekezetet írjon le. A szakaszban szereplő minden kiemelés Bates-től származik.

A millerita történelemben Szárdisz volt az a gyülekezet, amelynek az a neve volt, hogy él, de halott volt.

Isten népének mindig van neve. Efezus történetétől Pergámoszon át a név: keresztény volt. A pápai uralom idején a név: a pusztában levő egyház volt. A hajnalcsillag, John Wycliffe fellépésétől fogva a név: protestáns volt. A vég idején, 1798-ban, a protestánsok már megkezdték visszatérésüket a római közösségbe. Ekkor már csak egy próba volt szükséges, amely nyilvánvalóvá teszi azt a tényt, hogy vallott nevük ellenére többé nem ők a választott egyház. 1844 tavaszán eljutottak ahhoz a próbához, amely nyilvánvalóvá tette, hogy többé nem ők az az egyház, amely Krisztus szövetségi nevét hordozza. Illés története ennek a ténynek igen részletes második tanúbizonyságát adja. Amikor valódi jellemüket nyilvánvalóvá tették, a milleriták számára kezdetben nehéz volt felismerni, hogy a protestánsok bebizonyították: Babilon leányaivá lettek. De a milleriták végül éppen ezt tették, és a második angyal üzenetének beteljesedéseként kezdték kihívni a lelkeket azokból az elbukott egyházakból. Ezután egy próbatételi folyamat következett, amely a milleritákat is arra késztette, hogy nyilvánvalóvá tegyék saját jellemüket. Filadelfiaiak voltak, vagy laodiceaiak?

A filadelfiaiak követték Krisztust a Szentek Szentjébe, és azok a milleriták, akik ezt megtagadták, a laodiceaiak jellemét nyilvánították ki. Így megtaláljuk annak logikáját, hogy Bates a három gyülekezetet ugyanazon történelem kortársaiként azonosította. Az a történelem a tíz szűzről szóló példázat prófétai szerkezetén belül teljesedett be, amelyről az ihletés tudatja velünk, hogy a legteljesebb pontossággal beteljesedett, és be is fog teljesedni.

Az utolsó három gyülekezet a millerita mozgalmon kívül állókat jelképezi mint Szárdisz, a mozgalmon belül lévők pedig vagy Filadelfiát, vagy Laodiceát képviselik. E három gyülekezet a Jelenések könyve harmadik fejezetében található, az első négy gyülekezet pedig a második fejezetben. Ezért amikor White testvérnő a Jelenések könyve harmadik fejezetének történetére utal, ugyanazokat a gyülekezeteket azonosítja, amelyeket Joseph Bates éppen az imént azonosított.

A Millerita történelem három jelenkori gyülekezete megismétlődik az adventizmus végén. Joseph Bates a Millerita korszak dinamikáját azonosította, és Szárdiszt Babilon leányaiként határozta meg, akik a második angyal üzenetének célközönségét alkották. Azt a küzdelmet tárgyalta, amely az 1844. október 22-én Krisztust a Szentek Szentjébe követő kis nyáj és azok között állt fenn, akik nem voltak hajlandók elmozdulni a szent helyről. Arra törekedett, hogy a laodiceabelieket kiszólítsa abból a sötétségből, amelyet befogadtak, és laodiceai vakságuk legalább részben abból fakadt, hogy William Miller vezető szerepet vállalt a laodiceai mozgalomban. Ugyanez a küzdelem jelenik meg a Filadelfiának szóló üzenetben.

A vallási válság mindig az imádók két osztályát hozza létre, miként ez a nagy csalódás idején is történt. A protestantizmus palástját éppen akkor vették el Szárdisztól, amikor visszatértek Rómához, és hivatalosan Róma leányává lettek. E palástot ezután a millerita adventizmus viselte, ám nem sokkal később egy próba két olyan osztályt hozott létre, amelyek a kis nyájnak vallották magukat: az igaz nyájat és a hamis nyájat. Bates azt a kis nyájat képviselte, amely Krisztust a Szentek Szentjébe követte. Küzdelme a laodiceabeliekkel volt, akik a kis nyájnak vallották magukat. Filadelfiaiként Bates küzdelme a Sátán zsinagógájával folyt, egy olyan csoporttal, amely Isten népének vallotta magát, de hazudott, és nem volt zsidó.

Amikor a példázat az adventizmus végén utoljára beteljesedik, lesz egy kiválasztott szövetséges nép, amelyet az idők végén, 1989-ben félretettek, ugyanúgy, ahogyan a zsidó vezetőséget félretették Krisztus születésekor, ami abban a prófétai történetben az idők végét jelképezi. Amikor Krisztus története elérkezett a jeruzsálemi diadalmas bevonuláshoz, a millerita korszak Éjféli Kiáltásának története nyert előképet. Az ihletett bizonyságtétel ismételten a kereszt útjelzőjét állítja párhuzamba az 1844-es Nagy Csalódással. Júdás Krisztus történetében a laodiceaiakat jelképezi, az apostolok pedig a filadelfiaiakat. A kereszt után három és fél éven át a filadelfiaiak, akiket Bates képviselt, megkísérelték kihívni a laodiceaiakat egy bukott egyházból, amelyet Júdás Iskáriótes, a tanítvány jelképezett.

1989-ben a korábbi választott szövetségi nép elutasította a feloldott pecsétű világosságot, és mellőztetett. Amikor 2020. július 18-án bekövetkezett az első csalódás, megkezdődött a próbatétel folyamata azok között, akik korábban úgy tűntek, hogy ugyanahhoz a mozgalomhoz tartoznak. Ám az egyik csoport laodiceai, a másik pedig filadelfiai. Miként Júdás háromszor szövetkezett a Szanhedrinnel, hogy a kereszt előtt elárulja Krisztust, úgy a 2001. szeptember 11-e utáni történelem laodiceai három alkalmat is elmulasztanak majd a megtérésre. A hamarosan bekövetkező vasárnapi törvény idején éppoly bizonyosan nyilvánvalóvá lesz, mint Júdásnak a fán való felakasztása, hogy a laodiceaiak különválnak a filadelfiaiaktól. Az aratás idején választatnak el a konkolyok a búzától. Gyorsan közeledünk ehhez az aratáshoz.

Ezek az igazságok csak akkor és úgy ismerhetők fel, ha készek vagyunk megérteni, hogy az egyetlen bibliai módszertan, amely képes feltárni és megalapozni az „igazságot”, a „historicizmus”. Az igaz módszertan nem a preterizmus, nem a futurizmus, nem a diszpenzacionalizmus, nem a woke-izmus, nem a nyelvtani vagy történeti szakértelem, sem pedig a sok sátáni hamisítvány bármely változata. Van egy közismert mondás, amelyet egy Jean-Jacques Rousseau nevű tizenhetedik századi filozófusnak tulajdonítanak, és amelyet sokféleképpen újrafogalmaztak, de a gondolat lényege ez: „A tévedésnek sok gyökere van, az igazságnak azonban csak egy.” Az „Igazság” az Alfa és az Omega, aki száraz földből sarjadt gyökérként jelent meg.

Az igazságokat, amelyeket jelenleg közlünk, abban az összefüggésben kell felismerni, hogy az igazság növekedése a történelem folyamán fokozatos, és ami még fontosabb, az igazságról való megértésünket az Alfa és az Ómega összefüggésébe kell helyezni, annak az összefüggésébe, hogy Jézus egy dolog végét annak kezdetével azonosítja.

A negyedik gyülekezet Thiatira, és azt az időszakot jelképezi, amikor a pápaság uralkodott mint a bibliai prófécia ötödik királysága; ez az az időszak, amikor a pusztai egyház fogságban volt. A lelki Izráelnek a lelki Babilon általi, ezerkétszázhatvan éven át tartó fogságát az előképezte, hogy a szó szerinti Izráel hetven éven át a szó szerinti Babilon fogságában volt.

A babiloni fogság hetven éveit Thyatira egyháza jelképezi. Thyatira egyháza annak a következménynek a megjelenítése, amelyet az az ok idézett elő, amelyet Pergamos jelképez. Pergamost Konstantin császár jelképezi, aki a bálványimádást a kereszténységgel elegyítette. Bálványimádásának jelképe a nap imádása volt. Az a bibliai oka annak, hogy az ókori Izráel Thyatira hetven esztendejére fogságba vitetett, az volt, hogy királyaik kapcsolatokat és szövetségeket kötöttek a körülöttük levő bálványimádó népekkel, Isten Igéjével szembeni nyílt lázadásban. Isten ismételten figyelmeztette Izráelt, hogy ne elegyedjék össze a körülöttük levő pogány nemzetekkel. A Tízparancsolat, éppen az, aminek letéteményeseivé az ókori Izráel rendeltetett, kifejezetten megtiltja a bálványok imádását. Amikor az Úr elhaladt Mózes előtt a Hóreb barlangjánál, és kijelentette jellemét, kétszer is magában foglalta azt az intést, amelyre utalunk.

Isten ebben az egyetlen szakaszban is kétszer figyelmeztette az ősi Izráelt, és sok más bibliai bizonyságtétel is szól arról a parancsról, amelyet az ősi Izráel kapott, hogy ne kössön semmiféle szövetséget a körülötte élő bálványimádó nemzetekkel. Ezek a megalkuvások azzal kezdődtek, hogy az ősi Izráel elvetette Istent és az Ő teokráciáját. Amikor királyt kívántak, Isten megengedte nekik, hogy királyuk legyen, és attól fogva a királyok többsége, sőt a legteljesebb bizonyossággal az északi tíz törzs minden királya semmibe vette éppen ezt a parancsot. Az az elv, amely megkövetelte, hogy Izráel elkülönült és sajátos legyen a körülötte lévő bálványimádó nemzetektől, elvettetett, és azt a megalkuvás szemléltette, amelynek Konstantin később jelképévé lett. Pergamos és Konstantin Izráel azon királyainak lázadását képviselik, akik bevezették a bálványimádást Isten egyházába. Az a hitehagyás, amely Saul királlyal kezdődött, előképe volt a keresztény egyház hitehagyásának, amely a lelki Babilonban való fogsághoz vezetett. A szent történelem, amely Saul királlyal kezdődött és Babilonba való fogságig tartott, a pergamoni egyház által van jelképezve. Az ezt követő hetvenéves fogság a thiatirai egyház volt.

Efézus azt az egyházat jelképezi, amely kivonul, hogy meghódítsa az Ígéret Földjét. Efézus Mózes korát és Izráelnek az egyiptomi szolgaságból való megszabadítását jelképezi.

Az Egyiptomból való szabadulás által ábrázolt történelem megismétlődik az utolsó napokban. Ezért ismétlődött meg a millerita történelemben is. Ez az oka annak, hogy White testvérnő ismételten erre a történetre hivatkozik, amikor a millerita történelmet írja le. Az 1844-es Nagy Csalódást párhuzamba állítja a héberek csalódásával, amikor a Vörös-tenger előtt álltak, miközben a fáraó serege hátulról közeledett feléjük. Egyiptomból való szabadulás történetét Krisztus idejével is összhangba állítja; így a tanítványoknak a keresztnél átélt csalódását a Vörös-tengernél bekövetkezett csalódás előképezte, amely egyúttal az 1844-es Nagy Csalódást is előképezte. A kereszt csalódása az efezusi gyülekezet kezdetét jelképezte. Mózes ideje az ősi Izráel kezdetén, amelyet az efezusi gyülekezet ábrázol, egyúttal Krisztus idejében a modern Izráel kezdetét is előképezte. Mindkét történelmet az efezusi gyülekezet ábrázolja. Az itt azonosított igazságokat a Future for America az évek során gyakran nyilvánosan bemutatta, ezért most csupán áttekintést adok.

Krisztus történetében az új szövetségi nép kezdetét látjuk, amely felemeltetik, miközben az előző szövetség választott népe mellőztetik. Krisztus története az ősi Izráel végét jelenti, és az Egyiptomból való szabadulás történetében, az ősi Izráel kezdetén, volt egy korábban kiválasztott szövetségi nép, amelyet mellőztek egy új szövetségi nép kedvéért.

Krisztus történetében az egykori választott nép végső lezárásához a 70. évben, Jeruzsálem pusztulásával érkezett el. Kezdetben, Mózes idejében, a korábbi választott nép negyven esztendő leforgása alatt a pusztában halt meg, és Józsué valamint Káleb lettek az új választott nép képviselői, akik arra rendeltettek, hogy az üzenetet elvigyék az Ígéret földjére, miként az efézusi gyülekezet korszakának apostolai is elvitték az evangéliumot a világnak.

Az ősi Izráel vége, valamint a modern Izráel kezdete egyaránt egy korábbi választott népről egy új választott népre való átmenetet jelöl meg. Két vagy három tanú bizonysága alapján áll meg egy dolog; és e három tanúvonal mindegyike az előző választott nép elbocsátását azonosítja, és e tanúk magukon viselik az Alfa és az Ómega kézjegyét, Annakét, aki kezdetétől fogva kijelenti a véget. Lesz egy korábbi választott nép, amelyet Isten félretesz, amikor szövetségre lép a száznegyvennégyezerrel. Isten nem a zűrzavar szerzője; Ő soha nem változik, és az Ő szava soha nem hiúsul meg.

Az Egyiptomból való szabadulást és azokat a győzelmeket, amelyeket Isten Józsué által vitt véghez, az efézusi gyülekezet szemlélteti, Efézusnak azonban el kellett veszítenie első szeretetét. Amikor Józsué nyugalomra tért, egy másik nemzedék támadt, jelezve a Szmirna által jelképezett időszakot. Józsué csodálatos műve, az Ígéret Földjének megtisztítása, sohasem teljesedett be maradéktalanul, mert a nép megelégedett önmagával, és elhagyta a Józsuéra bízott munkát. Elveszítették első szeretetüket. Ez az időszak addig tartott, amíg Izráel el nem vetette Istent, és Sámuel fel nem kente királlyá Sault, ily módon bevezetve Pergamos gyülekezetét.

Noha Szmirna azon két gyülekezet egyike, amelyek az Úrtól semmiféle feddést nem kapnak, a történelem mégis arról tanúskodik, hogy azok közül, akik abban az időszakban vértanúhalált szenvedtek, némelyeknek indítékai emberi és nem isteni késztetéseken alapultak. A Bírák könyve Józsué halálának megjelölésével kezdődik, és van egy vers, amely kétszer ismétlődik meg a könyvben, s amely meghatározza a bírák történetét. E vers második idézése a könyv utolsó verse. A könyv első verse Józsué korszakának végét jelzi, az utolsó vers pedig összefoglalja a történetet.

Amint Szmirna történetében, az „én” kezdettől fogva mindvégig elsődleges téma volt. Mivel nem volt királyuk, elhatározták, hogy azt teszik, amit csak akarnak. Az irányítás hiánya volt az, amit Haskell Szmirna történetében úgy azonosított, mint amelyet az aktív Prófétaság Lelkének hiánya jelképezett. Mindkét történetben az irányítás hiánya nyitotta meg az ajtót annak, hogy a döntések az ember saját indítékai alapján szülessenek meg. Efezus Egyiptomból való szabadulást jelképezi. A Bírák könyvében feljegyzett történelmet a szmirnai gyülekezet képviseli. Saul királytól a babiloni fogságig terjedő időszakot a pergamoni gyülekezet képviseli, a babiloni fogságot pedig a thiatirai gyülekezet.

Az úttörők által azonosított jelenséggel összhangban az egyházakban, a pecsétekben és a trombitákban négyes és hármas felosztás található, és az ókori Izráel történetének első négy egyháza az egyiptomi fogsággal kezdődik és a babiloni fogsággal végződik, mert az Alfa és az Ómega mindig a véget a kezdettel azonosítja. A modern Izráel történetének első négy egyháza a zsidók római hatalom alá vettetésével kezdődik, és a négy egyház a lelki zsidók lelki Róma alá vettetésével végződik ezerkétszázhatvan esztendőre.

Thiatira után Szárdisz következett, amely akkor kezdődött, amikor kijöttek a Thiatira által előképezett babiloni fogságból. Szárdisz az a gyülekezet, amelynek az a neve volt, hogy él, de nem élt. Életre valló megvallása hazugság volt. Érdekes módon a hét gyülekezet közül éppen a Szárdisz szó az, amelynek nincs meghatározása. Szárdisznak a történelem és a versek összefüggése alapján tulajdonítottak meghatározásokat, de a névnek nincs etimológiai meghatározása. Van neve, de még sincs.

A babiloni fogság után újjáépítették Jeruzsálemet és a templomot. Ekkor ismét volt nevük, mert Isten megígérte, hogy nevét Jeruzsálembe helyezi. Ám az Ő neve az Ő jellemét képviseli, és személyes jelenlétének hiánya azt jelezte, hogy bár birtokolták a nevet, amely az életet jelképezte, valójában már nem bírták azt a jelenlétet, amely életet fakaszt. Mindössze hitvallásuk és színlelésük maradt.

A szárdiszi utolsó hang egy Illésről tett ígéretet, aki eljön az Úr nagy és rettenetes napja előtt. Az ősi Izráel számára Jeruzsálem pusztulása volt az Úr nagy és félelmetes napja. Ezért White testvérnő Kr. u. 70-ben Jeruzsálem pusztulására az Úr nagy és rettenetes napjának szemléltetéseként hivatkozik, amelyet a hét utolsó csapás jelképez. A filadelfiai gyülekezet Keresztelő János pusztában kiáltó hangjával kezdődött, s így William Miller hangjának előképe lett. Keresztelő János és William Miller hangja a laodiceai üzenetet hirdette egy olyan népnek, amely azt hitte, hogy minden rendben van, amikor valójában minden teljesen rossz volt. Mind Keresztelő János, mind William Miller a fejszét a fa gyökerére vetette. A Szárdisznak szóló üzenet ez volt: „de van néhány neved Sardisban is, a kik nem fertőztették meg ruháikat; és fehérben fognak velem járni; mert méltók arra.” Keresztelő János és William Miller azokat jelképezik, akik a Szárdisz által jelképezett időszakból jöttek ki, és méltók voltak arra, hogy Krisztussal járjanak.

A Jelenések könyvében szereplő hét gyülekezet az apostolok korától Krisztus második eljöveteléig terjedő történelmet jelképezi, és a hét gyülekezet egyúttal az ősi Izráel történelmét is jelképezi Mózes prófétától Krisztus első eljöveteléig.

Az Egyiptomból való szabadulást az efézusi gyülekezet jelképezi, és az efézusi gyülekezet jelképe abban a történelemben Józsué volt. Miután azok, akiket Isten kihozott Egyiptomból, tíz egymást követő próbatételben elbuktak, az Úr elvette a szövetséget a lázadóktól, és Józsuénak és Kálebnek adta.

White testvér rámutat arra, hogy Józsué és Káleb azokat jelképezik, „akikre a világ végei elérkeztek”, akik „áldozat által kötnek szövetséget Istennel”.

A megújított szövetség, amint azt a Józsuéval és Kálebbal megújított szövetség szemlélteti, a száznegyvennégyezerrel és a nagy sokasággal kötött szövetség. Ez az eredeti szövetségi választott nép Istentől való elválasztása és a pusztában való halálra rendelése után újul meg. A száznegyvennégyezerrel kötött szövetség ugyanabban a történetben teljesedik be, amelyben egy korábbi választott nép elvettetik.

Efézus azt jelenti: kívánatos, és a Józsué, valamint a korai egyház által elvégzett munka egyaránt „kívánatos” volt. Amikor Józsué bevezette Isten népét az Ígéret földjére, hódítóként indult előre. Az első pecsét párhuzamban áll az efezusi gyülekezettel, és egy fehér ló jelképezi, amely hódítva vonul előre. Ez igaz volt Józsuéra és az apostoli egyházra is. Az első pecsét párhuzamban áll az efezusi gyülekezettel mind az ősi, mind a modern Izraelben.

Smyrna a „mirha” szóból származik, amely olyan olaj volt, amelyet a halottak bebalzsamozására használtak. A második pecsétet egy vörös ló jelképezi, amelynek „egy nagy kard” adatott, és „hatalom”, hogy elvegye „a békességet a földről”, ami azt jelentette, hogy az emberek abban a történelmi korszakban „ölnék egymást”. A második pecsét párhuzamosan fut a smyrnai gyülekezettel, és azt a felhatalmazást jelképezi, amely Isten ellenségeinek adatott, lehetővé téve számukra, hogy legyőzzék és megöljék Isten népét. Ez az apostoli egyházat követő időszakban teljesedett be, valamint a Bírák korának történetében is. Mindkét történetben Isten megengedte, hogy az Ő népén kívül álló hatalmak háborút és halált hozzanak az Ő népére. Az apostoli egyházban ezt a háborút Krisztus vallásának elutasítása indította, amely az előző, efézusi időszakban legyőzhetetlen volt, miközben az evangéliumot vitte a világnak. Isten népe ellenségeinek indítéka a Bírák korában az előző, efézusi időszakra épült, amikor Isten megmutatta hatalmát Egyiptom felett és az azt követő nemzetek felett, amelyeket Józsué eszközként használt fel a meghódításukra. A második pecsét párhuzamosan fut a smyrnai gyülekezettel mind az ókori, mind a modern Izráelben.

Pergamosz jelentése „megerősített fellegvár”, így egy király várát jelképezi. A harmadik pecsét párhuzamban áll Pergamosszal, és azt a történelmi korszakot ábrázolja, amelyben az emberi ítéletet a föld királyai gyakorolják Isten ítéletével szemben. Így a mérés, vagyis az az ítélet, amelyet a „búzát”, „árpát”, „olajat” és „bort” mérő „két” mérleg jelképez, a királyi emberi hatalmat azonosítja, amely Isten ítéletéhez viszonyítva mindig fogyatékos. Emlékezzünk arra, hogy a tisztességes méréshez vagy a tisztességes mérlegeléshez nincs szükség két mérlegre. A két mérleg egyenlőtlen ítéletet jelképez.

Az „árpa” a páska ünnepének „zsengeáldozatát” jelképezi, a „búza” pedig a pünkösdi ünnep „két meglóbált kenyérből” álló áldozatának jelképe. Az „olaj” a Szentlélek jelképe, a „bor” pedig a tanítás jelképe. Pergamon az ókori Izráel idejében Izráel megalkuvó királyainak időszaka, akik ítéletet hoztak Istennek a páska és a pünkösd közötti időszak által jelképezett imádatrendszerére. Isten Igéjének igazságait a „bor” és az „olaj” jelképezik. Mind az ókori, mind a modern Izráelben a pergamoni gyülekezet azt az időszakot jelenti, amikor Sátán megkísérli véghezvinni azt, amit a Szmirna által jelképezett történelemben a vérontás által nem tudott véghezvinni. Pergamonban Sátán Isten népét és Isten igazságát megalkuvás által próbálta elpusztítani, nem pedig vérontás által, amint azt Szmirna jelképezi. Az ókori Izráel királyainak megalkuvása előképe Konstantin megalkuvásának a modern Izráelben.

Thiatira jelentése: „a töredelmes szív áldozata”, és arra a mártírság lelkületére utal, amelyet Isten azoknak az Ő népe közül valóknak ad, akiket az Ő nevéért ölnek meg. A töredelmes szív áldozata azt a készséget jelképezi, hogy Krisztust a legsúlyosabb körülmények között is szolgáljuk, amint azt Dániel, Sidrák, Misák és Abédnegó példázza a hetven esztendős fogság idején; ugyanakkor jelképezi a valdensek, a hugenották és mások áldozatát is, akiket az ezerkétszázhatvan esztendő történelme során a pápai hatalom megkínzott, bebörtönzött, rágalmazott és megölt. A negyedik pecsét párhuzamosan halad a thiatirai gyülekezettel, és az ősi Babilon ősi Izráel elleni üldözését, valamint a modern Babilon modern Izráel elleni üldözését jelképezi. Mindkét fogság története először az igazságtól való elszakadást tette szükségessé, amit Izráel királyai és Konstantin császár vittek véghez. Mindkettő előkészítette az utat egy Thiatira által jelképezett korszak számára.

Szárdisznak nincs olyan jelentése, amely összhangban állna azzal, hogy nevet vall magáról, hanem ez a hitvallás hazugság. A Sekina jelenléte soha nem nyilvánult meg a második templomban. Krisztus jelenléte soha nem nyilvánult meg Szárdisz történetében. A sötét középkor reformációja lényegében egy előrelépésből és két visszalépésből álló folyamat volt. Az a munka, amelyet Szárdisz történetének a protestáns reformációban véghez kellett volna vinnie, soha nem fejeződött be.

Philadelphia testvéri szeretetet jelent, és lehetetlen szeretni a testvéredet, ha előbb nem szereted Istent.

Filadelfia azt az egyházat jelképezi, amely szereti Istent, és éppen ezért Filadelfiát sem kárhoztatás, sem feddés nem éri.

Filadelfiának adatott „Dávid kulcsa”, és az ókori Izráel filadelfiai történelmében nekik adatott Dávid Fia, ami egyebek mellett az Alfa és Omega prófétai alapelvét jelképezi, az elsőét és az utolsóét. Ez a kulcs a „historicizmus” módszertanát jelképezi. Az ókori Izráel végén, a filadelfiai gyülekezet által jelképezett időszakban maga a bibliai prófécia Szerzője volt a kulcs. A Miller-mozgalom történetében, a filadelfiai gyülekezet által jelképezett időszakban William Miller kapta a kulcsot. E két történelemben Krisztus olyan zsidókkal foglalkozott, akik azt gondolták, hogy Ábrahám fiai, pedig nem voltak azok. Miller olyan protestánsokkal foglalkozott, akik azt gondolták, hogy lelki zsidók, pedig nem voltak azok.

Laodicea jelentése: megítélt nép, és a laodiceabelieket, Krisztus korának zsidóit, végső soron Kr. u. 70-ben, Jeruzsálem pusztulásakor érte az ítélet. A hitehagyott protestantizmus végső ítélete a vasárnaptörvény válságában következik be, de ítéletükkel akkor szembesültek, amikor 1844 tavaszán elvetették az első angyal üzenetét, és ekkor isteni kijelentés által Babilon leányainak nyilváníttattak. E bukott protestánsok az ítéletvizsgálat utolsó napjaiban élő laodiceai adventizmust előképezik.

Most lényegében áttekintettünk több különböző módot, ahogyan a Jelenések hét gyülekezete helyesen érthető mint prófétai jelképek, és ezt követően prófétai módon alkalmazható. Ám ezeket a prófétai szabályok összefüggésében kell megérteni és alkalmazni, „amelyeket a legfőbb tekintély adott nekünk”.

A hét gyülekezetnek szóló üzenetek azoknak a hét gyülekezetnek adattak, amelyek léteztek, amikor János feljegyezte az üzeneteket. A hét gyülekezetnek szóló üzenetek útmutatást és figyelmeztetést nyújtanak a történelem folyamán minden gyülekezet számára. A hét gyülekezetnek szóló üzenetek útmutatást és figyelmeztetést nyújtanak a történelem folyamán az egyes keresztények számára is. A hét gyülekezet a kereszténység történetét jelképezi az apostolok korától a világ végéig. A hét gyülekezet az ókori Izráel történetét jelképezi Mózes idejétől Jeruzsálem Kr. u. 70-ben bekövetkezett pusztulásáig. A hét gyülekezet felismerhető és alkalmazható az első négy gyülekezet és az utolsó három gyülekezet közötti különbségtétel azonosítása által.

Az általunk azonosított hat különböző prófétai alkalmazás közül ugyanezek az alkalmazások jelennek meg a hét pecsétben is.

Ezekkel az igazságokkal a következő cikkben foglalkozunk.