Rome Establishes the Vision - Number Four

Előre figyelmeztetést kaptunk arra, hogy „régi viták” fognak újjáéledni az utolsó napokban.

Azok a régi viták kivétel nélkül sátáni kísérletek voltak arra, hogy aláássák a Modern Róma szerepét, mert az utolsó napok pápai Rómája az, amely megalapítja a látomást. Ennek a ténynek több példája is megtalálható az adventizmus történetében. Az első a protestánsok és a milleriták közötti vita volt, amint azt az 1843-as úttörői táblázat ábrázolja. Az 1843-as szent úttörői táblázaton, amely „az Úr irányítása alatt készült, és nem szabad megváltoztatni”, az egyetlen olyan utalás, amely nem Isten Igéje valamely prófétai igazságára való közvetlen utalás volt, a milleriták és az akkori protestánsok közötti vita ábrázolása volt. A protestánsok Dániel könyve tizenegyedik fejezete tizennegyedik versének „néped rablóit” Antiochus Epiphanésszel azonosították, míg a milleriták tudták, hogy az Róma volt.

Ezt követően vita támadt James White és Uriah Smith között Dániel könyve tizenegyedik fejezetének „északi királya” helyes azonosításáról. James helyesen azonosította Dániel tizenegyedik fejezete utolsó verseiben az „északi királyt” a pápai Rómával, vagy ahogyan én nevezem, a modern Rómával. Smith amellett érvelt, hogy Dániel könyve tizenegyedik fejezetének harminchatodik versében az „északi király” az ateista Franciaország volt.

Smith a maga „magánmagyarázatát” illesztette be, amikor kijelentette: „Az itt bemutatott király nem jelentheti ugyanazt a hatalmat, amelyről legutóbb szó esett; nevezetesen a pápai hatalmat; mert a meghatározások nem állják meg a helyüket, ha arra a hatalomra alkalmazzuk őket.” Isten Igéje soha nem mond csődöt, és nyelvtanilag helytelen emberi állítást használni arra, hogy tagadjuk a szakasz világos nyelvtani szerkezetét. A vers így szól: „és a király”, ami megköveteli, hogy az azonosított király ugyanaz a király legyen, akit az előző szakasz ábrázolt. Nincs semmi bizonyíték egy új királyra, és Smith megerősíti, hogy „ugyanaz a hatalom, amelyről legutóbb szó esett”, a „pápai hatalom” volt. Könyvében elismeri, hogy a harmincegyedik verstől a harmincötödik versig a pápai hatalomról van szó, és mivel semmiféle nyelvtani bizonyíték nem azonosít új királyt a harminchatodik versben, egyszerűen azzal érvel, hogy a harmincötödik verset követő versek nem a pápai hatalom prófétai jellemzőit ábrázolják. Ezért a Franciaországgal kapcsolatos véleményét illeszti be.

Amikor Smith a negyvenedik vershez ér, a saját magánértelmezésével felépített hibás prófétai alap arra kényszeríti, hogy egy háromoldalú háborút azonosítson; sejtései alapján a déli királyt Egyiptommal azonosítja, amely a versben Franciaország ellen „öklel”, míg Törökországot azonosítja az északi királlyal, aki szintén Franciaország ellen vonul. Ez a hozzáadott emberi értelmezés olyan prófétai modellt épít fel, amelynek alapján Smith egy szó szerinti Armageddont azonosít, ahol Törökország Jeruzsálem felé vonul, jelezve az emberi kegyelemidő lezárulását, amikor Mihály felkél. Az adventizmus történetében számos könyv íródott, amelyek helyesen mutatják ki egy ilyen alkalmazás tévedését.

E cikknek nem célja Uriah Smith magánértelmezésének gyümölcseivel foglalkozni, hanem csupán annak a vitának a azonosítása, amely akkor bontakozott ki, amikor elkezdte magánértelmezését terjeszteni; mivel James White ellenezte téves nézetét, ez az adventizmuson belül a vita újabb területévé vált, ahol Róma helyes azonosítását egy hamis alkalmazás támadta meg.

Hosszan elhúzódó vita folyt „a mindennapi” kérdéséről is Dániel könyvében, amikor a laodiceai adventizmus átvette a hitehagyott protestáns nézetet, amely Dániel könyvében „a mindennapi”-t Krisztus szentélybeli szolgálatával azonosította, ellentétben azzal a megalapozott alapigazsággal, hogy „a mindennapi” a pogány Róma jelképe volt.

A vég idején, 1989-ben, amikor Dániel tizenegyedik fejezetének utolsó hat verse feltárult, akkor az északi királyról felismerték, hogy a pápai Róma, éppen úgy, ahogyan azt James White korábban az Uriah Smithszel folytatott vitájában azonosította. White a „sort sorra” módszertanát alkalmazta, miközben Smith tévedésével foglalkozott. White amellett érvelt, hogy ha a Dániel kettőben ábrázolt utolsó hatalom, a Dániel hétben ábrázolt utolsó hatalom és a Dániel nyolcban ábrázolt utolsó hatalom egyaránt Róma volt, akkor három tanúbizonyság vonalán az a hatalom, amely Dániel tizenegyben jut a végére, Róma, nem pedig — Smith állítása szerint — Törökország.

Az 1989-ben megkezdődött harmadik angyal prófétai mozgalma nem sokkal 2001. szeptember 11. után szembesült egy vitával Jóel első fejezete kapcsán. Az első öt versben két tanú — először a nemzedékeké, majd a rovaroké — azonosítja azt a fokozatos pusztítást, amelyet Róma mért az adventizmusra. A próféciában szereplő „részegesek” Ézsaiás szerint a „csúfolódó férfiak, kik uralkodtok e népen, mely Jeruzsálemben van”. Ők a negyedik és egyben utolsó nemzedékben ébrednek fel. A fokozatos pusztítás lelki pusztítás, mert az utolsó napok Jeruzsáleméhez szól, és az 1863-as lázadástól fogva a laodiceai Hetednapi Adventisták fokozatosan magukba itták Róma tanításait.

Miután New York City nagy épületei leomlottak, világossá vált, hogy ekkor kezdett a késői eső „szitálni”, és hogy a Habakuk második fejezetében található küzdelem, amely a millerita történelemben teljesedett be, ismét kezdetét vette. A küzdelem a helyes prófétai módszertan körül forgott.

Habakuk kettő megpróbáltatása előképe volt a száznegyvennégyezer mozgalma megpróbáltatásának, amely akkor kezdődött, amikor Jelenések könyve tizennyolcadik fejezetének hatalmas angyala 2001. szeptember 11-én alászállt. Ekkor vita támadt azok között, akik az adventizmus alapjain álltak, amint azt az 1843-as úttörői tábla ábrázolja, és azok között, akik Habakukban „bor által” vétkeznek, és akik Jóel „részegesei” voltak, akik akkor „felserkentek”, csakhogy az „újbor” kivágattassék az ő „szájukból”.

Az első versben a „megfeddette” jelentésű héber szó azt jelenti: „vitatkozott vele”. A Millerita őrállóknak adott érvelést az 1843-as úttörői táblázat szemléltette, amely 1842 májusában készült el e versek beteljesedéseként. Az egyik csoport, amely hitből élt, vitában állt az arra az időszakra szóló prófétai jelenvaló igazság üzenete felől egy másik csoporttal, amely a bor által vétkezett. Ők Jóel részegei, akik felébrednek, és azt találják, hogy a bor — a tanítás jelképe — kivágatott szájukból. Ők Ézsaiás Efraim részegei, akik Jeruzsálemet uralják, és képtelenek megérteni a lepecsételt könyvet.

Habakuk vitája Efraim részegei és azok között, akik Isten prófétai Igéjében hit által járnak, kifejezetten úgy van azonosítva, mint Ézsaiás bizonyságtételében a helyes és a helytelen módszertan feletti vita; mert Ézsaiás rámutat, hogy éppen a „sort sorra” módszertana készteti a részegeket megbotlásra és a halállal való szövetség megkötésére.

Ezután Ézsaiás megjelöli, mit helyezett Isten Habakuk peres ügyébe, ami ítéletet hozna a részegesekre; ez pedig az alapkő volt, a Mózes harmadik könyve huszonhatodik fejezetének „hétszerese”, amely az első időre vonatkozó prófécia volt, amelynek megértésére Gábriel és az angyalok William Millert elvezették.

Röviddel azután, hogy az Úr visszavezette népét a régi ösvényekre, 2001. szeptember 11-étől kezdődően volt egy csoport, amely részt vett a mozgalomban, és amely arra a megállapításra jutott, hogy Jóel négy rovara a harmadik jaj iszlámját jelképezi. Amikor a „sorra sort” módszertana feltárult Isten népe előtt abban a végső nemzedékben, egy kulcsfontosságú prófétai szabály vált felismerhetővé. Ez a szabály a prófécia hármas alkalmazása, és az a csoport, amely arra a következtetésre jutott, hogy Jóel négy nemzedéke a harmadik jaj iszlámját jelképezi, helytelenül alkalmazta a prófécia hármas alkalmazásának szabályát, hogy ezzel alátámassza téves értelmezését.

Aztán a 2014-es időszakban Sátánnak megengedtetett, hogy Nagy-Britanniából és Ausztráliából eredő, homoszexuális „woke” programjával behatoljon e mozgalomba, és támadását a Dániel könyve tizenegyedik fejezete elsőtől tizenötödik verséig terjedő szakasza által ábrázolt történelem hamis értelmezésére alapozza. A homoszexualitást pártoló vezetők, akik befurakodtak és megtámadták e mozgalmat, végül azt állították, hogy az adventizmusnak bocsánatot kell kérnie Róma pápájától, mivel állítólag hamis vádakat emelt az antikrisztus, Róma pápája ellen. E támadás célja a mozgalom megölése volt, és elsődlegesen az, hogy zavart idézzen elő éppen abban a szakaszban (Dán 11:1–15), ahol „a te néped erőszakosai” azonosíttatnak.

Mindezek a viták Sátánnak arra irányuló kísérletei voltak, hogy összezavarja a pápai Róma jelképét. Nincs semmi új a nap alatt, amint azt a valaha élt legbölcsebb ember mondta. Ma a vita ismét Róma azonosításán alapul, amely „a te néped rablói”-ként van jelképezve. Az új és magánértelmezés azt állítja, hogy „a te néped rablói” az Egyesült Államok, és ezzel nyilvánvalóan nincsenek tudatában annak, hogy ez ugyanaz a vita, mint a legelső vita a milleriták és a protestánsok között, valamint annak a régi mondásnak, amelyet a tizenhatodik századi szerzőnek, John Heywoodnak tulajdonítanak, és így szól: „Nincsenek vakabbak azoknál, akik nem akarnak látni.” Mondásának egy másik változata így hangzik: „Nincsenek süketebbek azoknál, akik nem akarnak hallani.” A legtöbben valószínűleg nem tudják, hogy ezt a mondást Heywoodnak tulajdonítják, és azt sem értik, hogy Heywood mondása olyan bibliai szakaszokból ered, mint amilyenek Jeremiásnál, Ézsaiásnál találhatók, és amelyeket Jézus az Újszövetségben idézett.

Dániel „gonoszai” és Máté „balga szüzei” azok, akik nem értik a „tudás gyarapodását”. A tudás gyarapodása 1989-ben elsősorban annak felismerése volt, hogy Dániel könyve tizenegyedik fejezetének utolsó hat verse a pápaság végső felemelkedését és bukását azonosítja, vagyis azt, amit én Modern Rómának neveztem. E versek az Egyesült Államokat azonosítják, de csak az Egyesült Államoknak a pápai hatalomhoz való viszonyát. A „gonoszok” és a „balgák” szembe vannak állítva a „bölcsekkel”, és az utolsó napok bölcsei valóban értik az 1989-ben bekövetkezett tudásgyarapodást. A balgák azok, akiknek van szemük, de nem látnak, és van fülük, de nem hallanak.

Az Ézsaiás hatodik fejezetében megszólított nép azokból áll, akik azt vallják, hogy a 2001. szeptember 11-én elérkezett „jelenvaló igazság” üzenetében vannak, mert Ézsaiás hatodik fejezete úgy jelöli meg ezt a szakaszt, mint amely akkor következik be, amikor „teljes mind a föld az Úr dicsőségével”. A föld akkor világosodott meg Isten dicsőségétől, amikor a Jelenések tizennyolcadik fejezetének angyala alászállt, amikor New York City nagy épületei Isten érintésére ledőltek.

White testvér összekapcsolja az angyal kijelentését azzal az eseménnyel, amely jelzi azt az időt, amikor a Jelenések könyve tizennyolcadik fejezetének angyala dicsőségével betölti a földet.

Ézsaiás, aki Isten népét képviseli a pecsételés ideje alatt, amely 2001. szeptember 11-én kezdődött, olyan üzenetet kapott, amelyet egy olyan néphez kellett vinnie, amelynek volt szeme, de nem akart látni, és volt füle, de nem akart hallani. Jézus, mint Alfa és Omega, a száznegyvennégyezer pecsételési idejének végét szemlélteti a kezdet által. A vég idején ismét lesz egy Ézsaiás által jelképezett hírnök, aki olyan néphez visz üzenetet, amely nem akar látni és hallani. Ez az üzenet fogja előidézni a száznegyvennégyezer végső megtisztítását. Az üzenet az Igazság szavai, amelyeket Isten prófétai bizonyságtételéből hoznak. Ez a prófétai bizonyságtétel az a „látomás”, amelyet az „a te néped rablói” által jelképezett hatalom állít helyre.

A következő cikkben e viták mindegyikét egymásra fogjuk helyezni, sorról sorra haladó módon. A millerita vonalat, a Smith és White vonalat, a „szüntelen” vonalat, az „észak királya” 1989-es vonalat, Jóel rovarainak vonalát és a jelenlegi vitát. Hat régi vita, amelyek, amikor sorról sorra szemléljük őket, világosan alátámasztják az első vita igazságát, amely az 1843-as úttörői táblázaton van ábrázolva. Ez az igazság pedig az, hogy Róma „a te néped erőszakos fiai”, akik felmagasztalják magukat, és akik elbuknak, és megerősítik a látomást.

Azon táblázaton szereplő igazságok elvetése egyúttal a Prófétaság Lelkének tekintélyét is elveti, és a táblázat azonosítja, hogy „a látomást” Róma alapítja meg, nem pedig az Egyesült Államok; azt a látomást, amelyről Salamon azt tanítja nekünk, hogy anélkül Isten népe elvész.