Rome Establishes the Vision - Number Five

Az előző cikkben azonosítottunk hat prófétai jellegű vitavonalat, amelyek az adventizmus történetében a millerita időszaktól napjainkig jelentkeztek. Állítom, hogy Dániel könyve tizenegyedik fejezetének tizennegyedik versében „néped erőszakos fiai” körüli első és utolsó vita prófétai értelemben azonos. A milleriták úgy értették, hogy az „erőszakosak” Rómát jelentik, a protestánsok pedig azt tanították, hogy az „erőszakosak” egy szíriai királyt, név szerint Antiochus Epiphanést jelölik.

A tizedik verssel kezdődően, és a tizenötödik versig folytatódva Egyiptom és Szíria királyságai közötti háború kerül ábrázolásra. A szakaszban Egyiptom a déli király, a szíriai király pedig mint az északi király jelenik meg. A tizedik vers azt az eseményt azonosítja, amelyet a történészek a negyedik szíriai háború kezdetének neveznek Kr. e. 219-ben; a tizenegyedik és tizenkettedik vers a ráfiai csatát Kr. e. 217-ben, valamint annak következményeit ábrázolja. Ezután a tizenharmadik és tizenötödik versek a paniumi csatát azonosítják Kr. e. 200-ban. A tizedik verstől a tizenötödikig terjedő versekben a szíriai király Antiochus Magnus, a Szeleukida Birodalom uralkodója.

A tizedik vers azt a történelmi időszakot ábrázolja, amikor Nagy Antiokhosz háborút indít, hogy visszaszerezze azt a területet, amelyet évekkel korábban elvettek a Szeleukida királyságtól. A versben Kr. e. 219-ben visszaszerzi az elveszített területet, de ideiglenesen felhagy támadásaival, és igyekszik újjászervezni katonai erejét. Visszanyerte az uralmat az elveszített terület fölött, és egészen Egyiptom, a Ptolemaiosz-dinasztia által uralt déli királyság határáig jutott. Kr. e. 219 és Kr. e. 217 között mind a déli király, mind az északi király terveket készített a közeledő rafiai csatára.

A raffiai csata Kr. e. 217-ben zajlott le, és Egyiptom déli királysága, amelyet Ptolemaiosz uralt, győzedelmeskedett a szíriai király, Antiochosz Magnész fölött, aki a prófétai szakaszban az északi király. Ezt követően a tizenharmadiktól a tizenötödik versig, tizenhét évvel később, Kr. e. 200-ban Antiochosz Magnész, aki addigra szövetséget kötött a makedóniai Philipposszal, a paniumi csatában megtámadta Egyiptomot. Egyiptom déli királyságának ekkor egy öt- vagy hatéves gyermek királya volt, és Antiochosz Magnész, valamint Philipposz nem tudott ellenállni annak, hogy kihasználja Egyiptom gyermek királyát, és Antiochosz Magnész győzedelmeskedett a paniumi csatában. A paniumi csatát bemutató három vers magában foglalja a tizennegyedik verset, ahol egy új hatalom kerül bevezetésre a prófétai elbeszélésbe.

Néped rablói más hatalom, mint az egyiptomi déli király, vagy a szeleukida északi király, vagy Fülöp, a makedón uralkodó. A milleriták felismerték, hogy Róma „néped rablói”. A „rablók”-nak fordított héber gyökszavak egyike azt jelenti: törő, összezúzó. A pogány Rómát a prófécia úgy ábrázolja, mint azt a hatalmat, amely darabokra zúz.

Amikor Uriah Smith a rablókról tesz megjegyzést, egy történészt idéz, aki rámutat arra, hogy a rablók áttörőket jelképeznek.

A versekben előterjesztett jövendölés nagyjából húsz év alatt, Kr. e. 219-től Kr. e. 200-ig teljesedett be, a próféták azonban inkább az utolsó napokról szólnak, mint azokról a napokról, amelyekben éltek.

Noha Dániel nem abban a húszéves időszakban élt, amelyet vizsgálunk, White testvérnő írásain keresztül kapott ihletett kijelentés tudatja velünk, hogy a Dániel tizenegyedik fejezetében feljegyzett történelem jelentős része meg fog ismétlődni a Dániel tizenegyedik fejezetének végső beteljesedésében.

Dániel tizenegyedik fejezetének tizediktől tizenötödikig terjedő versei az utolsó napok történetét ábrázolják, amely elvezet a hamarosan bekövetkező vasárnaptörvényhez, mert a tizenhatodik vers azonosítja azt az időpontot, amikor Róma először meghódította a „dicsőséges földet”.

Dániel írásaiban kétszer használja a „dicsőséges föld” kifejezést. Először a tizenhatodik versben, amikor a szó szerinti pogány Róma meghódította Júda szó szerinti dicsőséges földjét.

A másik vers, ahol Dániel a „dicsőséges föld” kifejezést használja, a negyvenegyedik versben található.

A negyvenegyedik vers természetesen a negyvenedik verset követi, a negyvenedik vers pedig e szavakkal kezdődik: „és a vég idején”. A nagy küzdelem című műben White testvérnő az 1798-as évet a „vég idejének” azonosítja, így a negyvenegyedik vers olyan történelmet jelöl meg, amely az 1798-ban beköszöntött vég ideje után következik.

A negyvenegyedik vers dicsőséges földje nem a szó szerinti, hajdani ősi Júda, hanem a lelki értelemben vett modern Júda. Az Egyesült Államok a lelki modern Júda, és a negyvenegyedik vers az Egyesült Államokban hamarosan bekövetkező vasárnaptörvényt azonosítja.

Ezt a vasárnapi törvényt a tizenhatodik vers jelképezi, mert Dániel tizenegyedik fejezetének beteljesedésében „a bekövetkezett történelem nagy része” meg fog ismétlődni. A tizediktől a tizenötödik versig terjedő szakasz az utolsó napokban azt a történelmet ábrázolja, amely megelőzi a vasárnapi törvényt, és elvezet ahhoz.

Az északi király abban az öt versben, valamint a déli király, akik a szeleukida király, Nagy Antiokhosz, illetve a Ptolemaioszi királyság egyiptomi királyai által teljesedtek be, olyan hatalmak előképei, amelyek annak a történetnek a középpontjában állnak, amely az előttünk álló vasárnaptörvényhez vezet. E versek az egyszáznegyvennégyezer mozgalmának történetét azonosítják, mert a tizedik vers a Szovjetunió 1989-ben bekövetkezett összeomlását, a tizenhatodik vers pedig az előttünk álló vasárnaptörvényt jelöli meg.

Krisztus e verseket azáltal hangsúlyozza, hogy a tizedik verset a negyvenedik, a tizenhatodik verset pedig a negyvenegyedik verssel állítja párhuzamba. A szó szerinti dicsőséges földre való közvetlen utalás, amely a negyvenegyedik vers szellemi dicsőséges földjének előképe, e hat vers lezárása, a tizedik vers pedig a kezdete.

Miként Krisztus gondoskodott arról, hogy a tizenhatodik vers közvetlen kapcsolatban álljon a negyvenegyedik verssel, ugyanúgy a tizedik vers is közvetlen kapcsolatban áll a negyvenedik verssel. A tizedik versben szereplő kifejezés: „kiárad, és áthatol”, ugyanaz azonos héber szókapcsolat, amelyet a negyvenedik versben így fordítanak: „kiárad és átvonul”. Ez a szókapcsolat az Írásokban csak még egyetlen más helyen fordul elő, ott azonban némileg eltérően van fordítva, mint a tizedik és a negyvenedik versben. Mindazonáltal ugyanarról a héber szókapcsolatról van szó.

Ézsaiásnál a „kiárad és átcsap” ugyanaz, mint a tizedik vers „kiárad és áthatol”, valamint a negyvenedik vers „kiárad és átvonul” kifejezése. Ezenfelül mindhárom vers az északi király támadását írja le a déli király ellen. Ézsaiásnál az északi asszír király, Szanherib, Júdát, Izráel déli királyságát támadta. A tizedik versben Antiochus Magnus, a Szeleukida Birodalom északi királya Egyiptom déli királyságát támadta. A negyvenedik versben az északi király, a pápai hatalom, amely a negyvenedik vers elején halálos sebet kapott, a Szovjetunió déli ateista hatalma ellen indult támadásra. Mindegyik vers ugyanazt a prófétai szerkezetet képviseli: az északi és a déli király közötti konfliktust, és mindegyik versben az északi király „kiárad és átvonul”.

Ézsaiás bizonyságtétele és a tizedik vers egyaránt azonosítja, hogy amikor az északi király támad, megáll, mielőtt behatolna a déli királyság fővárosába. Szanherib hadviselését Jeruzsálem falaiig vitte, és nem tovább. Kr. e. 219-ben Antiochus Magnus Egyiptom határáig jutott, és megállt. Ezután elveszítette a két évvel később, Kr. e. 217-ben bekövetkezett raffiai csatát. Szanherib Jeruzsálem falaihoz érkezett, és elveszítette a csatát, mivel Isten közbelépett.

1989-ben az északi király elsöpörte a Szovjetuniót, de a Szovjetunió fővárosát nem győzte le. Oroszország talpon maradt. A következő csata, amelyet a tizenegyedik és tizenkettedik versek jelképeznek, a raffiai csata volt, amelyet Szanherib seregének megdöntése és az azt követő halála is előképezett; ez a déli király győzelmét azonosítja, aki Szanherib bizonyságtételében Júda, Antiochus Magnus bizonyságtételében pedig Raphia volt.

A tizedik vers közvetlen kapcsolatot teremt a negyvenedik verssel, a tizenhatodik vers pedig közvetlen kapcsolatban áll a negyvenegyedik verssel. A tizediktől a tizenhatodikig terjedő versek az 1989-től a vasárnapi törvényig terjedő történelmet ábrázolják. Ez a vers a negyvenedik versben egy rejtett történelmet jelenít meg, amely a Szovjetunió 1989-ben bekövetkezett összeomlásával kezdődik, és a vasárnapi törvényig tart. A tizedik vers közvetlenül összekapcsolja továbbá a Léviták huszonhatodik fejezetének „hétszeresét” ezzel a rejtett történelemmel, de ez az igazságvonal kívül esik azon, amit itt elő kívánunk tárni.

A Millerita történelemben ekkor zajlott le az adventizmuson belüli, Róma helyes azonosítására vonatkozó hat elsődleges vita közül az első, és a vita tárgya az volt, hogy a tizennegyedik vers rablói kiket jelképeznek. A protestánsok úgy tartották, hogy Antiochus Epiphanest jelképezik, a Milleriták pedig Rómával azonosították őket. Az adventizmusnak a Róma helyes azonosítására vonatkozó utolsó vitájában szintén a tizennegyedik vers rablóiról van szó. Az egyik csoport, amelyet a Milleriták képviselnek, a Milleriták alapvető értelmezését tartja fenn, amelyet a Prófétaság Lelke jóváhagyott.

Az a szent táblázat Kr. e. 164 megjelöléssel azonosítja a viszályt.

A szent térképen e vitára való hivatkozás az egyetlen olyan, a szent térképen ábrázolt igazságot jelenti, amely nem Isten Igéjének valamely prófétai szakaszán alapul. Ezáltal egy útjelzőt azonosít, nem a bibliai történelem, hanem az adventtörténelem köréből, és „nem szabad megváltoztatni”, mert a vita azonosítja, miként nyer megalapozást a prófétai látomás. Ezen alapvető igazság elvetése egyúttal a Prófétaság Lelke által adott, a szent térképre vonatkozó jóváhagyás tekintélyének elvetését is jelenti.

„A te néped erőszakosai” utolsó viszálya ugyanaz, mint az első, és a látomást megalapozó jelkép megértése nélkül „elvész a nép”. Azért „vész el”, mert „semmivé teszi Isten Lelkének bizonyságtételét”.

A másik csoport azt állítja, hogy az Egyesült Államok a tizennegyedik vers rablóiként van ábrázolva. Ez a csoport képtelen vagy nem hajlandó belátni, hogy Antiochus Magnus a tizediktől a tizenötödik versig az Egyesült Államokat jelképezi. Miként a millerita történelem protestánsai azt állították, hogy a rablók Antiochus, úgy az a csoport, amely nem hajlandó ezt felismerni, a rablókat azzal a hatalommal (az Egyesült Államokkal) azonosítja, amelyet Antiochus előképez.

Szanheribnek Júda ellen indított támadását, amely eljutott a fővárosig, Jeruzsálemig, és kudarcot vallott, Szanherib főembere, Rabsaké vezette.

Rabsaké nem a maga szavait adta elő, hanem Szanheribnek, Asszíria királyának szavait. Dániel könyve tizenegyedik fejezetének negyvenedik versében az északi király a pápaság hatalma, amely a vég idején, 1798-ban halálos sebet kapott az ateista Franciaország, a déli király kezétől. A versben az északi király végül visszavág, és 1989-ben elárasztja a déli királyságot (a Szovjetuniót). Amikor az északi király véghezvitte azt a művet, magával hozott „szekereket, lovasokat és sok hajót”. A „szekerek és lovasok” a katonai erőt jelképezik, a „hajók” pedig a gazdasági hatalmat. E jelképek az Egyesült Államokat azonosítják a pápai Róma helyettesítő hadseregeként az 1989-es győzelemben, amint azt Rabsaké előképezi. A tizediktől a tizenötödik versig Antiochus Magnus az Egyesült Államokat jelképezi, és amint William Miller helyesen azonosította, hogy a tizennegyedik versben az „is” szó egy új hatalom belépését jelzi a prófétai elbeszélésbe, a „rablók” olyan hatalmat kell hogy képviseljenek, amely különbözik akár a déli Ptolemaioszi királyoktól, akár Antiochustól, az északi királytól, vagy Macedóniai Fülöptől.

„Antiochus” a szíriai Szeleukida Birodalom királyai közül sokak által választott név volt. E birodalom alapítója Seleucid Nicator volt, és a Szeleukida királyok teljes sorát valahol huszonhat és harminc közötti király alkotta. E királyok közül sokan az „Antiochus” nevet választották, miként a sok pápa is trónnevet választ, amikor pápává választják. A pápák mind „antikrisztusok”, ami azt jelenti: „Krisztus ellen”. Az „anti” szó jelentése: „ellen”. Mint antikrisztusok, felvették lelki ősatyjuk nevét, aki a Sátán. Az ihletés a Sátánt és a pápákat egyaránt antikrisztusként azonosítja.

A pápa a Sátán képviselője, és így mindketten Krisztus ellen vannak, ezért ők az „antikrisztus”. Amikor elfoglalják a pápa tisztségét, nevet választanak, és a Sátán földi képviselőjévé válnak.

Cselekedeteikről ismeritek meg őket, és a pápák ugyanazt a munkát viszik tovább, mint Sátán.

Noha Szeleukosz Nikatór alapította meg a Szeleukida Birodalmat, a későbbi királyok közül sokan az „Antiochosz” nevet választották, tiszteletből nem Szeleukosz, hanem az ő apja iránt. Szeleukosz apja, Antiochosz, nemesi származású férfiú és hadvezér volt II. Philipposz makedón király szolgálatában, aki Nagy Sándor apja volt. Ez a nemesi rang és katonai háttér segített megalapozni Szeleukosz saját kiemelkedő szerepét és későbbi hatalomra emelkedését Nagy Sándor halála után.

Szeleukosz királysága akkor szilárdult meg, amikor Sándor birodalmának négy területe közül hármat az uralma alá vont. Róma szintén három földrajzi hatalmat hódít meg annak érdekében, hogy átvegye az uralmat és az északi királlyá legyen. Amikor Szeleukosz biztosította a keletet, a nyugatot és az északot, a történeti elbeszélésben ő lett az északi király, fővárosa pedig Babilon városa volt. A következő királyok közül sokan az „Antiochus” nevet választották, amikor elfoglalták az északi trónt, hogy ily módon tisztelegjenek politikai ősatyjuk előtt. A párhuzam könnyen felismerhető, ha látni akarod. Ha nem, akkor nem.

Az „Antiochus” név (görögül: Ἀντίοχος) a görög „anti” („ellen” vagy „szemben”) és „ocheo” („szilárdan tartani” vagy „fenntartani”) elemekből származik. Az északi királyok ezt a nevet azért választották, hogy az atyával való politikai örökségüket fenntartsák, miként az antikrisztus (a pápák) is nevet választ, amikor uralkodni kezd. Amiképpen a pápák atyjuknak, az ördögnek képviselői, úgy a Szíriai Birodalom Antiochusai is atyjuk képviselőinek előképei. Ezen alkalmazásban Antiochus az atyjuk helyettes képviselőjét jeleníti meg. A pápai hatalom helyettes képviselője 1989-ben az Egyesült Államok volt, és a világi bizonyságtétel alátámasztja az antikrisztus, II. János Pál pápa és Ronald Reagan közötti kapcsolatot a volt Szovjetunió megdöntésére irányuló munkájukban.

A tizediktől a tizenhatodikig terjedő versekben az első és az utolsó vers közvetlen utalásokat tartalmaz a negyvenedik és a negyvenegyedik versre. A tizedik vers közvetlenül a negyvenedik verset jelképezi. A tizenhatodik vers közvetlenül a negyvenegyedik verset jelképezi. Ezek a versek Dániel próféciájának azt a részét ábrázolják, amely az utolsó napokra vonatkozik.

A vég idején, 1989-ben Dániel könyve tizenegyedik fejezetének utolsó hat verse a „Dániel próféciájának azon részét” képviseli, „amely az utolsó napokra vonatkozott”. Ezt akkor ismerték fel, amikor az megnyittatott, és ez a megnyittatás a „pápaság intézménye, Jehova törvényének hatálytalanítása” felől való ismeret gyarapodását eredményezte. Az Alfa és az Ómega mindig a kezdet által szemlélteti a véget, és az a próbatételi folyamat, amely 1989-ben kezdődött, arra szolgált, hogy az imádók két osztályát hozza létre.

Most annak a megpróbáltatási folyamatnak a végső időszakában vagyunk, mert az adventizmus kezdetén a rablók körüli vita most megismétlődik. A rablók azonosítása az Egyesült Államokkal egyet jelent Antiochusnak a rablókkal való azonosításával. Ez a milleriták és a protestánsok azonos vitája.

A megpróbáltatás folyamatának végén, miként a megpróbáltatás folyamatának kezdetén is, amely 1989-ben vette kezdetét, Júda törzsének Oroszlánja felnyitja „Dániel próféciájának azt a részét, amely az utolsó napokra vonatkozott”. 1989-ben ez Dániel könyve tizenegyedik fejezetének utolsó hat verse volt, a végén pedig a negyvenedik vers rejtett története az, amelyet a tizediktől a tizenhatodik versig terjedő versek jelképeznek.

A következő cikkekben tovább folytatjuk az adventizmus történetén belüli hat vitavonal vizsgálatát. E hat vita közül az első szemlélteti az utolsót. Az első és az utolsó vitát fogjuk felhasználni arra, hogy rávetítsük a másik négy vitára, miközben feltárjuk azokat az elemeket, amelyek kapcsolatban állnak az igazság ellenségének erőfeszítéseivel, hogy megakadályozza Isten népét „a látomás” helyes megkülönböztetésében, amely Róma jelképe által nyer megerősítést.