Parallel Warnings - Number One

„Jézus Krisztus kinyilatkoztatása” akkor tárul fel Isten népe előtt, amikor „az idő közel van”. Az emberiségnek szóló végső figyelmeztető üzenet közvetlenül az emberi kegyelmi idő lezárulta előtt hangzik el, és ezt a végső üzenetet a Biblia több prófétai vonalon is ábrázolja. A Jelenések könyve tizennegyedik fejezetében ezt a végső figyelmeztető üzenetet három angyal jelképezi.

A Jelenések könyvének tizennyolcadik fejezetében ugyanez az üzenet hirdeti Babilon bukását.

A prófétai történelem vonala — vagy mondhatjuk úgy is, hogy azon események sorozata, amelyeket a tizennyolcadik fejezetben az a földet dicsőségével beragyogó angyal jelképez — azokat az eseményeket ábrázolja, amelyek az ítélet lezárulásához, a kegyelmi idő végéhez és a hét utolsó csapáshoz vezetnek. A tizennyolcadik fejezetben bemutatott prófétai történelem „párhuzamosan” halad a tizennegyedik fejezet három angyala által ábrázolt prófétai történelem vonalával.

A tizennegyedik fejezet három angyala, akik az ég közepén repülnek, egy világszéles üzenetet jelképez, amely a fenevad bélyegével és a kegyelmi idő lezárulásával végződik. A tizennyolcadik fejezetben az egész földet beragyogja annak az angyalnak a dicsősége, akinek üzenete szintén a kegyelmi idő lezárulásával végződik.

A tizennegyedik fejezetben három angyal által jelképesen ábrázolt üzenet, valamint a tizennyolcadik fejezetben alászálló angyal által szintén ábrázolt üzenet ugyanannak a figyelmeztető üzenetnek két szemléltetése. A Bibliában nincs semmi fölösleges, semmi elpazarolt. Az a tény, hogy János egynél több alkalommal is azonosítja ugyanazt az üzenetet, ezzel az üzenet fontosságát hangsúlyozza, és szemlélteti az isteni tanítási módszert, amely bibliai szabályként „ismétlés és kibővítés” néven ismert. A prófétai történelem két vonalának egybevetése olyan igazságokat tár fel, amelyeket egyik vonalban sem lehetne felismerni, ha azt a másik vonaltól elkülönítve vizsgálnánk. Ha ma ugyanannak az eseménynek két tanúját vinnék a bíróság elé tanúvallomásra, nagyon is lehetséges, hogy politikai vagy társadalmi ideológiájuk alapján egymásnak ellentmondó beszámolókat adnának. A bibliai tanúk esetében azonban nincs így: ők mindig egyetértenek, és ha úgy tűnik számodra, hogy nem értenek egyet, akkor valamit helytelenül szemlélsz.

A két szemléltetés, amelyet most vizsgálunk, ugyanaz a figyelmeztető üzenet, amelyet Malakiás könyve Illés próféta visszatéréseként ábrázol. Mindhárom üzenet a kegyelemidő lezárulta előtt érkezik meg — mert a mindhárom prófétai vonalban foglalt figyelmeztető üzenet nem csupán a kegyelemidő lezárulta előtt adatott, hanem a kegyelemidő lezárulta éppen e figyelmeztető üzenetek viszonyítási pontja, sőt, ha úgy tetszik, tárgya. Valójában, ha bármely figyelmeztető üzenetet bármely próféta hirdet vagy szemléltet, az ugyanaz a figyelmeztetés, mint a Jelenések könyve tizennegyedik és tizennyolcadik fejezete, valamint Malakiás Illés-próféciája.

A próféciának e három vonala könnyen párhuzamba állítható egymással. Mindamellett a bibliai próféciában az információknak két elsődleges forrása van. Az egyik a világ végén kibontakozó események sorrendjének azonosítása. A másik információforrás a próféták tevékenységének szemléltetése, amely összefügg az eljövendő eseményeket felvázoló üzenettel.

Két szabály van, amelyet érdemes figyelembe venni ezekkel az eszmékkel kapcsolatban. Az első az, hogy valamennyi próféta a világ végéről szól, ahol a kegyelmi idő lezárul.

A Biblia minden prófétai üzenete „érvényben van számunkra”, „akikre a világ végei elérkeztek”. Ez a szabály, összefüggésben egy másik szabállyal, amely azonosítja azokat a „dolgokat”, amelyeket a Szentlélek „alakított ki”, „mind a prófécia adásában, mind” pedig „az ábrázolt eseményekben” is, megerősíti azt az állítást, hogy a prófécia kezdetén megjelenő prófétai események előképezik és párhuzamosan futnak bármely adott prófécia végén bekövetkező prófétai eseményekkel.

A „Szentlélek úgy formálta a dolgokat, mind a prófécia adásában, mind az ábrázolt eseményekben.” A „prófécia adásában és az ábrázolt eseményekben” a „dolgok” „úgy lettek formálva” a „Szentlélek” által, hogy mind „a prófécia adását”, mind „az ábrázolt eseményeket” ihletettként kell felismerni, és a világ végének prófétai szemléltetésére kell alkalmazni.

János Gábrieltől kapta a próféciát, és azt a parancsot, hogy írja le egy könyvbe, és küldje el a gyülekezeteknek. Ekkor éppen Róma üldözte; olyan száműzetésbe vetették, amely párhuzamba állítható azzal, amit a mai világ fekete börtönnek nevezne. Abban a történelmi helyzetben János éppoly elszigetelt volt az emberiségtől, mint bármely fogoly Guantánamo-öbölben.

János megjelöli, hogy a látomás akkor adatott neki, amikor a hetedik napi szombaton, az Úr napján istentiszteletet végzett.

Miközben a Lélekben imádta Istent, nagy szózatot hallott maga mögött.

Jánost környezete és az azonosított körülmények úgy írják le, mint olyat, akit azért üldöznek, mert a hetedik napi szombat imádója, de olyat is, akit azért üldöznek, mert hisz mind a Bibliában, mind Ellen White írásaiban, ami a „Jézus bizonyságtétele”. Nagy szózatot hall maga mögött, amelynek meglátására megfordul, és eközben a világ végén élő hetednapi adventistát jelképezi, aki maga mögött egy hangot hall, amely ezt mondja: „ez az út, ezen járjatok.”

A próféciák minden vonala párhuzamosan fut a világ végén.

Minden próféta, aki egy mögötte hallható hangot hall, összhangban áll Jánossal abban a szemléltetésben, amely Isten népét ábrázolja a világ végén. János egy mögötte hallható hangot hallott, amely utasításokat adott neki. Ézsaiás is hallott egy oktató hangot.

Isten maradék népe hall egy mögöttük szóló hangot, amely megjelöli, melyik úton kell járniuk. Ezt követően el kell dönteniük, hogy hallgatnak-e rá, vagy nem hallgatnak. A János és Ézsaiás által jelképezett emberek a világ végén élő emberek, akik az Úrra várnak, miközben Ő késlekedik; Ézsaiás pedig tudatja velünk, hogy azért késlekedik, mert Ő az ítélet Istene. A millerita történelem 1798-ban kezdődő kezdetétől egészen az adventizmus kegyelemidejének a vasárnapi törvénynél bekövetkező lezárultáig Isten a mennyei szentélyben viszi véghez az ítéletet. Az ígéret az, hogy azok, akik az ítélet ideje alatt az Úrra várnak, áldottak lesznek.

Isten azon népe, amely áldott a várakozásért, a tíz szűzről szóló példázatban azokkal a szüzekkel van jelképezve, akik a Vőlegényre várnak. Mind a tízen elaludtak, majd éjfélkor olyan válság következik be, amely az alvó szüzeket két osztályra választja szét. Az egyik osztály meghallott egy mögöttük szóló hangot, és megfordult, hogy lássa a hangot, amely útmutatást adott nekik arra nézve, melyik úton kell továbbhaladniuk; a másik osztály pedig nem volt hajlandó megfordulni és meghallani a hangot — annak ellenére, hogy a Jelenések könyvén végighúzódó üzenet ez: „Akinek van füle, hallja, mit mond a Lélek a gyülekezeteknek.”

János az advent népét jelképezi, amely a múlthoz fordul, hogy megértse a jövőt. Amikor „egy szót hallanak maguk mögött”, miként János is, az a szó magában foglalja az Ézsaiás bizonyságtételében adott útmutatást is ugyanezen eseményről. Ézsaiás útmutatása ez volt: „ez az út, ezen járjatok, ha jobbra és ha balra tértek.” A Dániel tizenkettedik fejezetében szereplő bölcs szüzek megértik a tudás megsokasodását a világ végén, mert „fel s alá futkostak” az Igében, hogy megértsék az életadó tudást, amely fel lett nyitva.

Azok a próféták, akiket most vizsgálunk, a Hetednapi Adventistákat jelképezik a történelemnek abban a szakaszában, amikor az ítélet befejezéséhez közeledik, és a kegyelmi idő lezárul. Azok, akiket a bölcs szüzek jelképeznek, egy hátuk mögül szóló hangot hallanak, amely ezt mondja: ez az út, ezen járjatok; és Ő megígéri, hogy vezetni fogja őket az ösvényen, amikor balra vagy jobbra térnek. Az „ide-oda futkosás”, amelyet a bölcs szüzek tesznek, amikor a könyv felnyittatik, a Biblia tanulmányozásának jelképe. A természet arra tanít bennünket, hogy ahhoz, hogy valaki fusson, előbb meg kell tanulnia járni, és Ésaiás bizonyságtétele azt mondja, hogy ha hallgatsz a mögüled szóló hangra, Ő vezetni fog téged az Ő Igéjének tanulmányozásában, akár az Ószövetséghez (balra), akár az Újszövetséghez (jobbra) fordulsz. Nyisd meg a Bibliát, és Ő az Ő hangja által vezetni fog téged. De a Hetednapi Adventisták számára a világ végén ez azt is jelenti, hogy Ő akkor is vezetni fog téged, amikor megnyitod a Bibliát (balra), és akkor is, amikor megnyitod a Prófétaság Lelkét (jobbra).

Az út, amelyen járnunk kell, még pontosabban körvonalazódik, amikor Jeremiás bizonyságtételét is hozzáadjuk.

A szakaszban az imádók két csoportja szerepel. Az egyik csoport megvizsgál minden „utat”, és a „régi ösvényeket” választja, hogy azokon járjon. Képesek voltak kiválasztani a „jó utat” az összes többi lehetséges „út” közül, mert ők azok, akik hallgattak a mögülük szóló hangra, és ez a hang tudtukra adta: „ez az út, ezen járjatok.” János azokat jelképezi, akik hallják a mögülük szóló hangot, a „régi ösvények” hangját.

Ám van egy másik csoport is Jeremiás vonalában, és az a „gyülekezet”, amint ő azonosítja őket, olyan házat épített, amely egy új hitet képvisel, és az a ház elesik, mert nem a kősziklára épült. Az a ház a Hetednapi Adventista Egyház, vagy amint János ugyanazt az egyházat azonosítja — a Sátán zsinagógája.

A hallás megtagadása az ő „szavainak” és az ő „törvényének” elutasítását jelenti. Amiatt, hogy fellázadtak a visszatérés és a régi ösvényeken való járás ellen, továbbá azért is, mert megtagadták az őrálló kürtüzenetének meghallását, Isten veszedelmet hoz arra a népre, amelyet Jeremiás „gonosz gyülekezetnek” nevez. Az, hogy Isten miként bánik a laodiceai Hetednapi Adventista egyházzal, a bibliai prófécia tárgya. Hóseás próféta is hozzájárul a „gonosz gyülekezet” jellemzőinek megrajzolásához, amikor arról beszél, miért vettettek el.

Elvettetnek az ismeret hiánya miatt, amely egy, a vég idején felnyitott üzenetet jelképez. Isten ebben a szakaszban véget vet szövetségi kapcsolatának népével, mert közvetlenül így nevezi őket: „Az én népem!” Mivel elutasították Krisztust, és elfeledték az Ő törvényét, nem lesznek papok Isten számára. Amikor Isten népe szövetségre lép Istennel, Ő papokká és királyokká teszi őket. Amikor Isten szövetségre lépett az ősi Izráellel, Mózes által így szólt:

Amikor Isten szövetségre lépett a keresztény egyházzal, Péter által így szólt:

Péter e versekben az ősi Izráelnek mint Isten választott szövetséges népének a keresztény egyházba való átmenetéről szól, amikor ezt mondja: „egykor nem nép voltatok, most pedig Isten népe vagytok.” Amikor a zsidók elváltak Istentől, az Úr szövetségre lépett a keresztény egyházzal. Mindkettő papi nemzetnek számított, amíg az Úrral való házassági kapcsolatban állt.

Pappként elvetettnek lenni azt jelzi, hogy valaha szövetséges nép voltál. A Hetednapi Adventisták az adventtörténelem kezdetén szövetségre léptek az Úrral. A pusztai gyülekezet a reformációból jött elő, de elvetette a millerita üzenetet, és így az első és második angyal üzenetének története során elváltak Istentől. A végső elkülönülés a második angyal megérkezése volt, és a kijelentés úgy szólt, hogy többé már nem Krisztus leánya, hanem Babilon leánya lett. Közvetlenül ezután, az Éjféli Kiáltás idején, Isten szövetségi házasságra hívta új menyasszonyát.

Az a két kőtábla, amely az ókori Izráel számára a szövetség jelképe volt, a Tízparancsolat két táblája volt; a lelki modern Izráel számára pedig a két tábla Habakuk két táblája, amint azt az 1843-as és 1850-es ábrák szemléltetik. A szövetség népe, amelyet az ihletés ismételten Laodiceaként azonosított, elvetette a régi ösvényeket, megtagadta, hogy hallgasson a mögötte szóló hangra, és ezért megismétli az ókori Izráel záró történelmét, miközben az Úr kiköpi őket az Ő szájából. Miért történik ez azokkal, akiket Ő így nevez: „az én népem”?

A tíz szűzről szóló példázat, amely az adventizmus tapasztalatát szemlélteti, kétszer teljesedik be: egyszer az adventizmus kezdetén, majd annak végén. White testvérnő azt tanítja, hogy a példázat a legteljesebb pontossággal beteljesedett és be is fog teljesedni, továbbá hogy a példázatot mindenkor jelenvaló igazságként kell érteni, miként a harmadik angyalt is.

A millerita adventizmus a példázatban ábrázolt várakozást az 1843-ra vonatkozó sikertelen előrejelzésük és az 1844. október 22-ére vonatkozó helyes előrejelzésük közötti időszakban teljesítette be. E történet prófétai részletei számosak és jelentősek, én azonban csupán azt kívánom azonosítani, hogy a tíz szűzről szóló példázat közvetlen kapcsolatban áll a harmadik angyallal, amint azt White testvérnő éppen kijelentette.

1798-tól 1844. október 22-éig az első angyal üzenete az ítélet megnyílását hirdette. Közvetlenül az ítélet megkezdése előtt beteljesedett a tíz szűzről szóló példázat Éjféli Kiáltása. Ezért, amikor a harmadik angyal az ítélet lezárulását hirdeti, az Éjféli Kiáltás bejelentése ismét meg fog ismétlődni.

Annak felismerése, hogy a protestáns egyházak elvetették Isten üzenetét, s ezáltal Babilon leányaivá lettek, a második angyal üzenetének elérkezése volt, valamint a példázatban szereplő késedelem idejének kezdete, amely „betű szerint” teljesedett be. Az Úr 1843-ban nem tért vissza; késett, hogy próbára tegye és megáldja a szüzeket. A második angyal kijelentése, amely a protestáns egyházakat Babilon leányaiként azonosította, felhívás volt azok számára, akik még e bukott egyházakban voltak, hogy jöjjenek ki onnan, és álljanak a milleriták, valamint a próféciákra vonatkozó megértésük mellé. Az exeteri sátoros összejövetelen Samuel Snow előterjesztette a szükséges bizonyítékot az Úr 1844. október 22-i eljövetelének megerősítésére, és az Éjféli Kiáltás üzenete árhullámként söpört végig az országon. Ezt követően a harmadik angyal 1844. október 22-ének Nagy Csalódásakor érkezett meg.

Ez egy korai történet rövid összefoglalása volt, amelyből számos részletet kihagytam, hogy elkülönítsek néhány olyan pontot, amelyek relevánsabbnak tűnnek arra nézve, amivel foglalkozunk.

E gondolatokat a következő cikkben folytatjuk.