The Revelation of Jesus Christ - Number Seventeen

A száraz csontok, amelyek holtan hevernek az utcán, azért hallják meg annak „szavát”, aki a pusztában kiált, mert eljött a Vigasztaló, Jézus azon ígéretének beteljesedéseként, hogy elküldi őt. A milleriták első csalódásakor a milleriták megértették, hogy a szüzek példázatának késedelmi idejében vannak.

Azok, akiket a milleriták jelképeztek előre, megismétlik az első csalódás tapasztalatát, és amikor ez bekövetkezik, meg kell érteniük, hogy ők is a szüzek példázatának késedelmi idejében vannak. Egyedül a Vigasztaló befolyása teszi lehetővé számukra, hogy felismerjék ezt az igazságot. Ezt a felismerést, amelyet a Vigasztaló idéz elő, az a prófécia jelképezi, amelyet Ezékiel parancsot kapott hirdetni a száraz, holt csontok völgyének.

A „zaj” a Szentlelket jelképezi. Ekkor a szüzeknek fel kell ismerniük, hogy a késedelem idejében vannak. Bőségesek a bibliai útmutatások arra nézve, mit kell tenniük a csalódottaknak, amikor felismerik, hogy a késedelem idejében vannak. Jeremiás azt tanítja, hogy soha nem térhetnek vissza a „csúfolódók gyülekezetébe”, amely a Filadelfiának szóló üzenetben a Sátán zsinagógája. El kell továbbá választaniuk a drágát a hitványtól. A drága és a hitvány szembeállításának kettős jelentése van.

Évekkel ezelőtt magam tanultam meg ezt a prófétai megkülönböztetést, amikor alkalmazást készítettem William Miller álmáról. Helyesen határoztam meg az ékszereket mint Isten Igéjének igazságait, a hamis ékszereket pedig mint meghamisított tanításokat. Ezt követően rámutattak nekem, hogy James White is készített egy alkalmazást William Miller álmáról, és az ő alkalmazásában az ékszereket Isten hűséges népével azonosította, a hamis ékszereket pedig az igazság hamis megvallóival. Amikor megvizsgáltam, mit tanított James White az álomról, felismertem, hogy mindketten helyesen értettük. Az ékszerek jelképezhetik Isten hűségeseit, a hamis ékszerek pedig a hűtleneket, de az ékszerek jelképezhetik Isten Igéjének igazságait is, és a hamis ékszerek hamis tanításokat is jelenthetnek. James White Miller álmát arra a történelmi időszakra alkalmazta, amelyben akkor élt, én azonban az álmot az utolsó napok történelmeként közelítettem meg. A két alkalmazás együtt azt mutatja meg, hogy az emberek azzá válnak, amit hisznek, és ha úgy döntenek, hogy téves tanításokhoz ragaszkodnak, a porseprűs ember kisöpri őket az ablakon át, együtt azokkal a tanításokkal, amelyekkel azonosultak. Az vagyunk, amit megeszünk.

Amikor a csalódottak felismerik, hogy a késedelem idejében vannak, Jeremiás szerint el kell különíteniük a drágát a hitványtól.

A drága és a hitvány az igazságot és a tévelygést jelképezi. Egyúttal az emberek két osztályát is jelképezi.

Jeremiás azt a kijelentést kapta, hogy ha vissza akar térni, el kell különülnie az oktalan szüzekről, és el kell különülnie az oktalan szüzek téves tanításaitól is. A száznegyvennégyezer azok, akik tökéletes egységre jutnak. Jeremiás azt a munkát jelképezi, amelyet azoknak kell elvégezniük, akiket Ezékiel második, a négy szélről szóló üzenete pecsételésre hívott el, ha Isten „szájává” akarnak lenni, amikor a látomás megszólal. A látomás a millerita történelemben szólalt meg, amikor elérkezett az ítélet, és megszólal a száznegyvennégyezer történetében is, amikor megszólal a földi fenevad, és elérkezik a harmadik jaj ítélete. Akkor azok, akik elvégezték a Jeremiás által azonosított munkát, felemeltetnek mint Isten őrállói.

Amikor az Úr elküldi a Vigasztalót, hogy felébressze a csalódottakat halálukból, megjelöl egy megtisztulási munkát, amelyet véghez kell vinniük, ha az Ő szócsövei akarnak lenni a vasárnaptörvény válságában. Ézsaiás egyetért Jeremiás tanácsával.

Azok, akik „örömhírt hoznak”, és akik „békességet és szabadulást hirdetnek”, „együtt emelik fel szavukat”, mert „színről színre látnak”.

Az Ézsaiás szakaszában a „jó hírt hoz” kifejezés kétszer ismétlődik, hogy azonosítsa az Éjféli Kiáltás történetét, ugyanúgy, ahogyan azok a versek is, amelyek Ézsaiásnak annak az egységnek a leírásához vezetnek, amely akkor valósul meg, amikor a drága elválasztatik a hitványtól.

Jeremiás azokat képviseli az első csalódás idején, akik felismerik, hogy a késedelem idejében vannak. Ézsaiás ugyanezeknek a személyeknek parancsolja: „Ébredj, ébredj.” Felébrednek, és végül eljutnak arra a pontra, amikor Isten egyházában többé nem lesz körülmetéletlen és tisztátalan, mert elvégezték a drága és a hitvány elkülönítésének munkáját. „Az Úr azt akarja, hogy egyháza megtisztuljon, mielőtt ítéletei még nyilvánvalóbban lesújtanának a világra.”

Azok, akik hamis tanításokhoz ragaszkodnak, elkülöníttetnek abban a történelemben, amely a pusztában kiáltó „hanggal” kezdődik. Azok, akik megtagadják, hogy Isten teremtő hatalma személyes, megszentelt tapasztalatot hozzon létre bennük, elkülöníttetnek az „aranytól” abban a történelemben, amely a pusztában kiáltó „hanggal” kezdődik. Laodiceabeliekként maradnak meg, éppen annál a pontnál, ahol Laodicea Philadelphiába megy át.

A drága és a hitvány elválasztásának munkája szinte teljesen a szövetség követének a műve, aki hirtelen eljön, hogy megtisztítsa Lévi fiait, de nekünk is részt kell vennünk benne.

Jeremiásnak azt mondatott, hogy válassza külön a drágát a hitványtól, ha azt kívánta, hogy az eljövendő ítéletben Isten szószólója legyen. Az a tény, hogy Jeremiás hallotta Isten hozzá intézett tanácsát, azt bizonyította, hogy a Vigasztaló jelenléte már rendelkezésére állt, ha úgy dönt, hogy felvállalja a munkát.

A Jelenések könyve tizenegyedik fejezetének három és fél napja, amikor a száraz csontok holtan hevernek az utcán, a „puszta” jelképe, a „puszta” pedig a Leviticus huszonhat „hét idejét” jelképezi. A három és fél nap szétszóratásának végén azoknak, akik elhívattak, hogy a száznegyvennégyezer között legyenek, „fel kell ébredniük” és „le kell rázniuk a port”. White testvér ezt mondja: „Az Úr azt akarja, hogy egyháza megtisztuljon, mielőtt ítéletei még feltűnőbb módon sújtanák a világot.”

A „megtisztított egyházzal” összefüggésben Jeremiás elkülönítési folyamatára utal, amely eltávolítja a „drágát a hitványtól”. Ezt Malakiás harmadik fejezetével is összekapcsolja, ahol egy követ készíti az utat a szövetség Követe előtt. Az utat előkészítő követ Ézsaiás „kiáltó szava a pusztában”. A szövetség Követe Krisztus, aki arra készül, hogy szövetségre lépjen a száznegyvennégyezerrel, akik „a lévitákhoz” „hasonlóan” „általa vannak elkülönítve az ő különleges munkájára”. Ezután papokként azonosítja őket, és Jézust idézi, aki ezt mondja: „Legyetek azért ti tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok tökéletes.”

A késedelem idejének végén egy megtisztítási folyamat jelöltetik meg, mert az Úrnak különleges munkája van, amelyet a száznegyvennégyezernek kell elvégeznie, és megtisztított egyháza lesz, mielőtt „ítéletei feltűnőbb módon sújtanák a világot”. Ítéletei már most is a világon vannak, de a vasárnaptörvény idején „Isten pusztító ítéletei” kezdenek hullani.

Azok az ítéletek „a kegyelem ideje azok számára, akik soha nem ismerték az igazságot”. Ám semmi irgalom nincs azokban az ítéletekben azok számára, akik nem akarnának belépni a szükséges megtisztulási folyamatba. Az „ítéletek”, amelyek „kiváltképpen sújtanak”, olyan ítéleteket jelölnek, amelyek jelek. Jelzésül szolgálnak, és a Szentlélek az e ítéletek által előidézett káoszt és zűrzavart használja fel arra, hogy különbséget tegyen azok között, akik „a hamis nyugalomnapot” tartják meg, és azok között, akik „lelkiismeretesen megtartják az Úr szombatját”, mert csak így „figyelmeztethető a világ”. A jelként szolgáló ítéletek azt a hátteret alkotják, amelyet a Szentlélek arra használ, hogy Isten még Babilonban lévő gyermekeit arra vezesse, hogy felismerjék a száznegyvennégyezer zászlaját.

White nővér azonban nem csupán Malakiás harmadik fejezetére hivatkozik, hanem magában foglalja Malakiás könyve negyedik fejezetének záró verseit is, és ismét utal arra a „hangra”, amelynek el kellett készítenie az utat a szövetség követe számára. Azok a záró versek nem a szövetség követe számára való előkészítésről szólnak, hanem Mózes törvényének megőrzéséről, valamint az atyák szívének a fiakhoz, és a fiakénak az atyákhoz fordításáról. A „hang” először Krisztus előtt készít utat, mint a szövetség követének, hogy hirtelen eljöjjön az Ő templomába, és megtisztítsa az Ő felébresztett, csalódott népét, hogy véghezvihessék a zászló munkáját. Ezután Malakiás a „hang” munkájának egy másik vonatkozását tárgyalja.

Ő „az atyák szívét a fiakhoz fordítja, és a fiak szívét az atyáikhoz”, és ezt a munkát a Hóreben adott törvénnyel összefüggésben végzi el. Illés, aki egyúttal Ézsaiás „szava” is, azonosítani fogja Isten népének bűneit. Ez a megtisztulási folyamat része. A bűnnek csak egyetlen meghatározása van, mégpedig a Hóreben adott törvény áthágása. Keresztelő János Illés volt, és munkájához éppen ez az elem is hozzátartozott.

Keresztelő János a Jelenések könyve tizenegyedik fejezetének három és fél napjának „pusztájába” jött, mert valamennyi próféta inkább az utolsó napokról szól, mint azokról a napokról, amelyekben élt. A bűnből való megtérés üzenetét hozta, mert a mennyek országa közel volt, éppen úgy, ahogyan a Jézus Krisztus kijelentése is akkor nyílik meg, amikor „az idő közel van”. Keresztelő János a „hang” munkáját szemlélteti, mert Jézus szerint ő volt az eljövendő Illés is.

Jézus azonosítja, hogy Keresztelő János prófétai azonossága próbatétel volt. Egyenesen kijelenti: „ha be akarjátok fogadni”. Azután Jézus arra bátorítja tanítványait, hogy fogadják be ezt, amikor így szól: „Akinek van füle a hallásra, hallja.” Mit halljon? Hallja meg, ki az a szózat, amely a Biblia végső pusztájába jön, és előkészíti az utat a szövetség követe számára, hogy felkészítse a száznegyvennégyezeret arra, hogy különleges munkát végezzenek Isten jelző ítéleteinek idején.

Jánoson „teveszőrből való öltözet volt, dereka körül pedig bőröv; eledele pedig sáska és erdei méz.” Az ő „eledele” az iszlám üzenete volt, mert a „sáska” szó az iszlámot jelképezi, a méz pedig Isten szava, amely édes volt az ő szájában. Az az édes üzenet, amelyet megevett, a „vad” arábiai szamárról szólt, amely az iszlám legelső jelképe az Írásokban. Az iszlám vad arábiai szamaráról szóló édes üzenet, amelyet a „sáska” is jelképez, az ő öltözetébe is bele volt szőve, mert a tevék az iszlám egy másik jelképei. Nem az Ige kiforgatása a „sáska” szót az iszlám jelképeként használni, még akkor sem, ha a táplálék, amelyet János evett, a sáskafára, és nem a rovarokra utalt. A „sáska” szó az iszlám jelképe, és János nem valamiféle fizikai táplálék elfogyasztását jelenítette meg; étrendje annak a prófétai üzenetnek volt a jelképe, amelyet magába fogadott.

Öve az a „prófécia” volt, amelyet Habakuk képviselt. Ez a prófécia egybefogja az első csalódást, a szüzek késlekedésének idejét és az adventizmus alapjait, amint azok a szent ábrákon ábrázolva vannak. Habakuk volt az a prófétai öv, amely mindezeket az igazságokat egybekötötte.

Az a prófétai üzenet, amely övként fogta egybe azokat az üzeneteket, amelyek a „hang” figyelmeztetését alkotják, a szüzek példázata a késlekedő, de majd megszólaló látomással összefüggésben. Az Éjféli Kiáltás látomása különbséget tesz a hitványak között, akiknek „lelke felfuvalkodott”, és a drágák között, akik hit által igazulnak meg. A hit általi megigazulás az az öv, amelyet a „hang” visel.

Amikor a csalódottság „pusztában kiáltó szava” elérkezett, 2020. július 18-a csalódása után, az ő üzenete ugyanaz az üzenet volt, amely 2001. szeptember 11-e óta volt. Ez az eljövendő Illéstől származó üzenet a várakozó, csalódott, holt, igen száraz csontokhoz az, hogy az iszlám a „jelző ítéletek”, amelyek hátteret biztosítanak Isten más, Babilonban lévő gyermekei számára, hogy igazságot tanuljanak.

Keresztelő János, aki az eljövendő Illés volt, a Jelenések könyve tizenegyedik fejezetének három és fél napra szóló „pusztájában” felhangzó „szózat”. Munkája magában foglalja az adventizmus negyedik és egyben utolsó nemzedékének azonosítását, amelynek lelke felfuvalkodott, és amely atyáinak lelki örökségében bízik, ugyanakkor érzékeli, hogy Isten haragja küszöbön áll. Ők a negyedik nemzedék, mert teljes mértékben oly nemzedékké nyilvánultak, amely Krisztusnak éppen az ellenkezője. Ők a viperák nemzedéke, mégis atyjukra, Ábrahámra hivatkoznak, hogy azzal bizonyítsák: valójában ők a Bárány nemzedéke. A Bárány nemzedéke Péter választott nemzetsége; ők azok, akik követik a Bárányt, valahová csak megy.

János nyilvánvalóan feltárta azok bűneit, akik eljöttek, hogy meghallgassák üzenetét, mert bűnbánatra jutottak és megkeresztelkedtek. Arról is tájékoztatta őket, hogy van Valaki, aki utána jön, és teljesen megtisztítja szérűjét. Ez a Személy a szövetség követe; ő „a piszokseprűs ember”, aki a hamis érméket és drágaköveket kisöpri az ablakon, és helyreállítja az eredeti drágaköveket, amelyek akkor tízszer fényesebben ragyognak, mint amikor William Millert angyalok irányították az eredeti drágakövek összegyűjtésének munkájában az első angyal mozgalmában.

Keresztelő János egyenesen ítélte el a laodiceai adventista ama bizodalmát, amelyet Ábrahámra mint atyjukra alapítottak, mert az eljövendő Illés feladata az volt, hogy az atyák szívét a gyermekekhez, és a gyermekekét az atyákhoz fordítsa. Az első és az utolsó bibliai alkalmazásának elve ebben a munkában jelenik meg, de ugyanígy megmutatkozik benne a gyógymód is azok számára, akik szétszórt állapotban, az ellenség földjén, a pusztában holtan találják magukat. Fel kell ismerniük bűneiket és atyáik bűneit, és meg kell térniük. Bűneiknek és atyáik bűneinek felismerésével összefüggésben azt is be kell vallaniuk, hogy nem jártak az Úrral a három és fél nap pusztai időszaka alatt. Továbbá azt is be kell vallaniuk, hogy Isten sem járt velük azon történelmi időszak során.

Az átok azért volt rajtuk, mert nem emlékeztek meg a föld szombatjairól.

Keresztelő János, aki az eljövendő Illés volt, a Jelenések tizenegyedik fejezetének három és fél napja pusztaságbeli „szózatát” előképezte. Arra irányítaná a halott, száraz csontokat, hogy „emlékezzenek meg” Mózes törvényéről a Hóreben, és ha így tennének, akkor a szövetség követe „megemlékeznék” atyáik szövetségéről. De csak akkor, ha megvallották bűneiket, atyáik bűneit, és ami még inkább megalázó volt: pontosan meg kellett nevezniük azokat a vétkeket, „amelyekkel vétkeztek” Isten ellen.

El kellene ismerniük azt is, hogy „Isten ellenére” jártak, és hogy Isten is „ellenükre” járt.

Fel kellett ismerniük azt is, hogy ők voltak a Jelenések könyve tizenegyedik fejezetének utcáján heverő száraz, holt csontok, mert el kellett ismerniük, hogy Isten vitte be őket az ellenség földjére, és az ellenség földje a halál.

Keresztelő János szerint arra a kérdésre is választ kellene adniuk, hogy ki az a „szó”, amely a „pusztában” kiált, mert János ezt kérdezte: „Kicsoda intett meg titeket, hogy meneküljetek az eljövendő harag elől?”

E témák tárgyalását a következő cikkben folytatjuk.