The Revelation of Jesus Christ - Number One

Az Egyesült Államok a Bibliában kifejezetten azonosíttatik. Több bibliai szakasz is kifejezetten azonosítja az Egyesült Államokat a világ végén. A Jelenések könyve tizenharmadik fejezetében az Egyesült Államok a második, vagyis a kétszarvú fenevad, amely a földből jön fel, és megtiltja az egész világnak a vásárlást vagy az eladást — hacsak nincs rajtuk a fenevad bélyege.

Ebben a szakaszban hét elsődleges prófétai jellemző kapcsolódik a kétszarvú földi fenevadhoz. Gyakorolja az előtte volt fenevad hatalmát; arra készteti a világ minden lakóját, hogy imádja az előtte volt fenevadat; nagy jeleket tesz, amelyeket minden ember lát; megtéveszti az egész világot, és megparancsolja a világnak, hogy készítse el az előtte volt fenevad képmását; életet ad a fenevad képmásának, és az megszólal; halálbüntetés terhe mellett kényszeríti az egész világot, hogy imádja a fenevad képmását; és az egész világot arra kényszeríti, hogy vagy a homlokára, vagy a kezére vegye a bélyeget, és megtiltja az adásvételt azokkal szemben, akik nem rendelkeznek a fenevad bélyegével, nevével vagy számával.

A tizenegyedik versben említett, „a földből feljövő” fenevad által véghezvitt megtévesztő munka annyira csalárd és erőteljes, hogy „megtéveszti a föld lakóit”. Az egész világot meg fogja téveszteni az Egyesült Államok. Vagyis Isten egyházának kivételével az egész világot megtévesztik, hogy elfogadja az antikrisztus bélyegét. Azok a prófétai események, amelyek ezt a világméretű megtévesztést megelőzik, már folyamatban vannak.

Vannak olyan történetek a Bibliában, amelyeket a legtöbb ember ismer, ha csak felszínesen is. A legtöbben hallottak Mózes és a fáraó, Dániel és Nabukodonozor, vagy Jézus és Pilátus összecsapásairól. Az emberek különböző mélységben ismerik ezeket a bibliai történeteket, de nem feltétlenül ismerik fel, hogy a bibliai prófécia közvetlenül és igen konkrétan azonosít királyokat és királyságokat. Bizonyosan így volt ez Mózes, Dániel és Krisztus esetében is. Egyiptom, Babilon és Róma mind konkrétan meg volt nevezve a bibliai próféciában még a történelem előtt, amelyben betöltötték a rájuk, illetve királyságaikra vonatkozó jövendöléseket. Isten soha nem változik.

Az a tény, hogy Isten soha nem változik, lehetővé teszi számunkra, hogy néhány egyszerű logikát alkalmazzunk a Jelenések tizenharmadik fejezetében szereplő kétszarvú földi fenevad vizsgálatára. Mivel tudjuk, hogy Isten olyan jövendöléseket adott, amelyek közvetlenül azonosították Egyiptom, Babilon és Róma királyságait, amint azok egyenként kapcsolatba kerültek Isten egyházával és üldözték azt, megállapíthatunk bizonyos tényeket a Jelenések tizenharmadik fejezetének földi fenevadára vonatkozóan. A földi fenevad, miként Egyiptom, Babilon és Róma is, közvetlenül azonosíttatik majd a bibliai próféciában még annak a történelemnek a bekövetkezése előtt, amelyben az arra a nemzetre vonatkozó jövendölés beteljesedik. Azt mondom, hogy ezt a tényt egy igen egyszerű, de fontos bibliai szabály alapján állapíthatjuk meg. Ez a szabály azt határozza meg, hogy az igazság két tanúbizonyság alapján állapíttatik meg.

A bibliai prófécia megjövendölte az ókori Egyiptom pusztulását, amikor Isten elbánt Egyiptom lázadó fáraójával. A bibliai prófécia megjövendölte az ókori Babilon felemelkedését és bukását, miközben Babilon lázadó királyaival is elbánt. A bibliai prófécia megjövendölte a pogány Róma birodalmának felemelkedését és bukását, azonosította Róma romlott képviselőit, és elbánt velük. Isten soha nem változó jellemének következetessége arra mutat rá, hogy a bibliai próféciában említett legjelentősebb birodalom — a Jelenések tizenharmadik fejezetének földi vadállata — kétségkívül azonosítva lesz a bibliai prófécia által.

Amikor a Jelenések tizenharmadik fejezetének földvadállatára vonatkozó prófécia beteljesedik, Isten egyháza szembekerül a földvadállat politikai és vallási vezetésével, miként azt Mózes, Dániel és Krisztus prófétai módon szemléltette. Az Egyesült Államok prófétai szerepe a világ végén a bibliai prófécia egyik elsőrendű tárgya. Miközben kibontjuk azokat a bibliai információkat, amelyek azonosítják az Egyesült Államok szerepét a bibliai próféciában, olyan szabályokat fogunk alkalmazni, amelyek magában a Bibliában találhatók, mert Isten Igéje nem szorul emberi meghatározásra. Az ősi Izráelnek szertartási szabályok adattak, egészségügyi szabályok, tíz erkölcsi szabály, mezőgazdasági szabályok, és így tovább. Isten a rend Istene.

A bibliai feljegyzés semmiféle tanúságot nem szolgáltat arra nézve, hogy valaki áldásban részesülne pusztán azért, mert figyelmen kívül hagyja az Isten által adott szabályokat. Ki számíthat arra, hogy áldásban részesül, ha figyelmen kívül hagyja a prófétai magyarázatnak a Biblia által és a Bibliában a prófétai tanulmányozás céljára megállapított szabályait?

Amikor alkalmazzuk a bibliai szabályokat, engedjük, hogy maga a Biblia állapítsa meg és igazolja, vajon e szabályok hitelesek-e vagy hamisak. Mint Isten valamennyi különféle szabálya esetében, e szabályoknak is mindig létezik sátáni hamisítványa. Ezért szükséges, hogy amikor valamely szabályt egy igazság megállapítására alkalmazunk, mind a felismert igazságot, mind az alkalmazott szabályt megvizsgáljuk.

További célja e tanulmánynak az Egyesült Államok prófétai szerepének azonosításán túl az, hogy feltárja azt a titkos üzenetet a Jelenések könyvéből, amelyet Jézus egészen e sajátos nemzedék idejéig elrejtett.

Isten kijelentett prófétai titkainak az a célja, hogy akik megkapják e titkot, megtarthassák az Ő törvényét. Az emberek csak akkor tudják megtartani az Ő törvényét, ha az a szívükbe van írva. Az a titok, amelynek pecsétje a Jelenések könyvében felnyittatik, része annak a folyamatnak, amelyben a Szentlélek Isten törvényét a mi bensőnkbe és szívünkbe írja. Az a titok, amely Isten népe előtt feltárul, ha és amennyiben hit által elfogadják, megerősíti az új szövetséget.

Jelenések 1:1–3 Az utolsó figyelmeztető üzenet:

A Jelenések könyve első fejezetének első három verse azonosítja, hogy „Jézus Krisztus kijelentése” az emberiség számára adott végső üzenet. Nyilvánvalóan üzenet ez, mert „Jézus Krisztus kijelentése” a Mennyei Atyától adatott neki, hogy megmutassa szolgáinak, minek „hamar meg kell lennie”.

Arra kapunk felszólítást, hogy vegyük figyelembe: a „Szentlélek oly módon formálta a dolgokat, mind a prófécia közlésekor”, mind pedig „a megjelenített eseményekben”.

A Jelenések könyve első fejezetének első három versében a „bemutatott események”, valamint „a prófécia átadása” is szemléletesen ábrázolja azt a lépésről lépésre haladó folyamatot, ahogyan Isten közöl az emberekkel, és egyúttal azt is meghatározza, hogy a közölt üzenetet „Jézus Krisztus kijelentésének” nevezik.

Jézus Krisztus ezután két dolgot tett azzal az üzenettel, amelyet Istentől kapott. Elküldte az üzenetet angyala által, és ugyanazon angyal által jelképes formában is közölte azt. Angyala ezután elvitte az üzenetet János prófétához, aki leírta azt, és elküldte a gyülekezeteknek neked és nekem. Az első három verset a „Szentlélek” úgy „formálta meg”, hogy hangsúlyozza mind az „üzenetet”, mind pedig az üzenet közvetítésében részt vevő „közlési folyamatot”.

Az általunk vizsgált három vers az emberiséghez szóló végső üzenetet tárja elénk, de nem pusztán a végső üzenetet — még fontosabb, hogy e három vers a föld bolygójához intézett végső „figyelmeztető” üzenetet képviseli. Az üzenet „figyelmeztető” jellege ott válik felismerhetővé, ahol az emberek egy csoportját „boldognak” nevezik azért, mert olvasta, hallotta és megtartotta „azokat, amelyek abban meg vannak írva”. Létezik az embereknek egy olyan csoportja, amely sem olvasni, sem hallani nem fogja a „Jézus Krisztus kijelentéseként” bemutatott figyelmeztetést. Számukra lehetetlen, hogy áldottak legyenek. Nyilvánvaló, hogy ha van egy csoport, amely áldott azért, mert olvassa, hallja és megtartja azokat, amelyek meg vannak írva, akkor van egy olyan csoport is, amely nem áldott. Vajon az ember olvassa, hallja és megtartja-e Jézus Krisztus kijelentésének üzenetét? Ha igen, áldott lesz; ha nem, átok alatt lesz.

A harmadik versben szereplő „az idő közel van” kifejezés arra utal, hogy a történelemben van egy meghatározott időpont, amikor az utolsó figyelmeztető üzenet megérkezik. „Az idő” — (egy meghatározott idő) — „közel van.” Egy meghatározott idő éppen bekövetkezni készül, mert közel van, és Isten népe (akit János képvisel) még azelőtt megérti az üzenetet, hogy az „idő” elérkezne. János a Jelenések könyvét az első század vége táján írta, e versek azonban azt jelzik, hogy a történelemben jóval a 100. év után lesz egy időpont, amikor a végső figyelmeztető üzenet hirdettetni fog. Amikor ez az „idő” „közel van”, az az üzenet, amely azonosítja „azokat, amiknek hamar meg kell lenniük”, kijelentetik Isten szolgáinak.

Ebben a cikksorozatban a Biblia és Ellen White írásai szolgálnak tekintélyként az általunk idézett bibliai szakaszok magyarázatának alátámasztására.

Hivatkozni fogunk továbbá a prófétai értelmezés William Miller által összeállított szabályaira, valamint a Prophetic Keys című összeállításban megjelölt szabályokra. Alkalmazni fogjuk továbbá a Habakkuk táblái című prófétai tanulmányt is.

Nem áll szándékunkban minden általunk alkalmazott szabályt meghatározni. A rövidség kedvéért csupán a Prophetic Keys összeállításra hivatkozunk mindazok számára, akik a szabály részletesebb bizonyítását kívánják elolvasni. A Habakkuk’s Tables sorozattal kapcsolatban az a szándékunk, hogy rámutassunk bizonyos előadásokra, ahol egy-egy tárgyat, amelyet itt csak röviden érintünk, nagyobb mélységben tárgyalnak.

Amint a Jelenések könyvének tanulmányozásán dolgozunk, bátorítjuk a nyilvános visszajelzést, de csak olyan észrevételekre fogunk reagálni, amelyek hozzájárulnak a folyamatban lévő tanulmányhoz. Megbeszélésünk tárgya magában foglalja majd az előadások jelenlegi sorozatát, az általunk alkalmazott prófétai szabályokat, valamint a Habakuk tábláiban található információkat.

A „megjelentette” szóval fordított görög szó jelentése: „jelezi”. Az üzenetet „az ő” angyala által küldte, és „az ő” angyala által jelentette meg. „Az ő” angyala Gábriel.

Gábriel angyal küldetik az üzenettel, és Gábriel angyal magát az üzenetet is jelképezi. Amikor az emberiség a történelemben elérkezik ahhoz a ponthoz, amikor „az idő közel van” ahhoz, hogy a végső figyelmeztető üzenet hirdettessék, ezt a végső üzenetet egy angyal jelképezi. A Jelenések könyvében az „üzenetek” gyakran angyalokként vannak ábrázolva, és természetesen a Jelenések könyvében „angyal”-nak fordított görög szó azt jelenti: hírnök.

Isten igazságának minden, a történelemben elérkezett kinyilatkoztatása bizonyosan Jézus Krisztus kinyilatkoztatása, ám Jézus Krisztusnak a Jelenések első fejezetében adott Kinyilatkoztatása az emberiség számára szóló végső figyelmeztetés, és egy meghatározott pillanatban történik, amely „idő”-ként van ábrázolva. Van egy másik szakasz is a Jelenések könyvében, ahol János arra utal, hogy „az idő közel van”. Ez a másik szakasz második tanúbizonyságul szolgál annak megvizsgálására, hogy helytállók-e azok az első állítások, amelyeket az elsőtől a harmadik versig terjedő szakaszról tettem.

A Jelenések könyvének végén ugyanazzal a témával találkozunk, mint a Jelenések elején. Ismét utalás történik a közlés folyamatára és az üzenetre, amikor „az Úr Isten” „elküldte az ő angyalát, hogy megmutassa az ő szolgáinak azokat, amiknek hamar meg kell lenniük”. És mihelyt a szolgáknak bemutattatik az az üzenet, amely azonosítja „amiknek hamar meg kell lenniük”, Krisztus kijelenti, hogy hamar eljön. Ez az az üzenet, amely Krisztus második eljövetelét megelőzi, ezért ez a végső figyelmeztető üzenet — ugyanaz az üzenet, amely az első fejezet első versében „Jézus Krisztus kijelentéseként” jelenik meg. Az az áldás, amely a Jelenések első három versében ígértetik, megismételtetik e kijelentéssel: „boldog, aki megtartja e könyv prófétálásának beszédeit.”

E versekben az első fejezetben felvázolt közlési folyamat kibontását találjuk, mert azt látjuk, hogy miután Gábriel átadja az üzenetet Jánosnak, Jánost annyira elárasztja az üzenet súlya, hogy megkísérli imádni Gábrielt, aki ezután János félreértését felhasználva rámutat arra, hogy a mennyei angyalok, a földi próféták és mindazok, akik megtartják az üzenet mondásait, „szolgatársak”, akiknek a Teremtő Istent kell imádniuk, nem pedig Isten teremtményét.

E versek ugyanazokat az eseményeket és ugyanazt az üzenetet írják le, amelyeket az első fejezetben vizsgálunk. Megismétlik a hű és igaz beszédeket, amelyek megmutatják Isten szolgáinak, minek kell hamarosan megtörténnie. Az üzenet ismét Isten és szolgái közötti közlés folyamatának összefüggésében jelenik meg. A huszonkettedik fejezetben további bizonyítékot találunk arra, hogy ez az üzenet a végső figyelmeztető üzenet, mert az a „közel” levő „idő” közvetlenül az emberi kegyelmi idő lezárulása előttre van helyezve; ugyanis az a kijelentés, hogy „aki igazságtalan, legyen igazságtalan ezután is: és aki fertelmes, legyen fertelmes ezután is: és aki igaz, legyen igaz ezután is: és aki szent, szenteltessék meg ezután is”, a kegyelmi idő végét jelzi, egyúttal jelezve a hét utolsó csapás kezdetét, amelyek viszont Krisztus második eljövetelével zárulnak.

A Jelenések könyvének elején és a Jelenések könyvének végén ugyanaz a történet tárul elénk. A két szakaszt egybevetve megérthetjük, hogy a „Jézus Krisztus kijelentése” az emberiséghez intézett végső figyelmeztető üzenet Krisztus második eljövetele előtt. Az üzenetet jelképesen egy angyal ábrázolja, aki közvetlenül a kegyelmi idő lezárulta előtt érkezik. Az üzenet az emberiséget két csoportra osztja aszerint, hogy olvassák-e, hallják-e és megtartják-e azt az üzenetet, amely akkor nyer feloldást, amikor az „idő közel van” — közvetlenül a kegyelmi idő lezárulta előtt.

Több mint száz évvel ezelőtt, 1906-ban arról kaptunk tájékoztatást, hogy hamarosan „belépünk azon események beteljesedésébe, amelyekről Krisztus megmutatta Jánosnak, hogy be fognak következni.” Az üzenet 1906-ban még le volt pecsételve. Fontos megérteni, hogy Jézus Krisztus kijelentésének üzenete közvetlenül az események bekövetkezése előtt nyílik meg Isten népe előtt. Azt mondatott nekünk, hogy a Jelenések könyve „éppen az, amit a neve jelent — ama legfontosabb események kinyilatkoztatása, amelyek e föld történelmének utolsó napjaiban fognak bekövetkezni.”

Azért tárulnak fel, hogy Isten népe átadhassa a figyelmeztetést, hogy akik hallják a figyelmeztetést, „alkalmuk legyen felkészülni azokra az eseményekre, amelyeknek oly hamar be kell következniük.” Érdemes megjegyezni (mivel János Isten népét képviseli abban a történelmi időszakban, amikor az üzenetet hirdetni kell), hogy János megnevezi azt a két kérdést, amelyek miatt üldöztetést szenvedett. „Az Isten igéjébe vetett hűséges bizodalma és a Krisztus bizonyságtétele” miatt „száműzetett Pátmosz szigetére.” Azért száműzték, mert egyaránt elfogadta a Bibliát és a prófétaság lelkét, amely „Jézus bizonyságtétele.”

János a világ végén élő népet képvisel, akik megértik Jézus Krisztus kijelentésének üzenetét, és akiket üldöznek azért, mert ragaszkodnak mind a Bibliához, mind a Prófétaság Lelkéhez.

Az első fejezet első három versében az Isten, az Atya és az ő szolgái közötti közlési folyamat kap hangsúlyt. A huszonkettedik fejezet tovább bővíti a közlési folyamat elbeszélését. A két szakasz a Jelenések könyvének kezdetét és befejezését képviseli, és együtt részletezik János szerepét a prófétai szemléltetésben. Ő nem csupán az, aki leírta a Jelenések szavait, hanem egyúttal azokat is jelképezi, akik a világ végén közvetítik az utolsó figyelmeztető üzenetet.

János „látta” és „hallotta” azokat a „dolgokat”, amelyek az üzenetet alkotják, és parancsot kapott, hogy írja meg, és küldje el az üzenetet a gyülekezeteknek.

Amit „hallott” és „látott”, azt parancsba kapta, hogy írja le, és küldje el Kis-Ázsia hét gyülekezetének; de amikor az egyes gyülekezetekre került a sor, Jézus közvetlenül diktálta Jánosnak az üzeneteket, mert a hét gyülekezet mindegyikéhez szóló minden üzenet ezzel a fordulattal kezdődik: „A … gyülekezet angyalának pedig írd meg.” Jézus diktálta a gyülekezeteknek szóló egyes üzeneteket.

Jézus diktált Jánosnak, és Jézus azt is megmondta Jánosnak, hogy írja le mindazt, amit látott és hallott; egy alkalommal pedig Jézus azt mondta Jánosnak, hogy „ne” írja le azt, amit hallott.

Jánosnak azt mondatott, hogy pecsételje be azt, amit a hét mennydörgés szólt, és ezzel a hét mennydörgés üzenetét pecsételte be, miként Dánielnek is megparancsoltatott, hogy pecsételje be könyvét a vég idejéig.

Amit azonosítunk, az az, hogy a Jelenések könyvének mind a végén, mind az elején egy üzenet kerül megjelölésre. Az üzenet közlésének folyamata szintén meg van határozva. Kifejezetten szó esik arról a szerepről is, amelyet János tölt be az üzenet közvetítésében. Volt, amikor egyszerűen leírta azt, amit látott és hallott. Máskor tollba mondták neki, egyszer pedig azt a parancsot kapta, hogy ne írja le, amit hallott. A Jézus Krisztus kinyilatkoztatásának üzenete az Atyától származik, Jézushoz jut, onnan Gábrielhez, majd János prófétához, akinek az a felelősség adatott, hogy az üzenetet leírja és elküldje a gyülekezeteknek.

Lehetséges úgy olvasni ezt a verset, hogy valaki ne ismerje fel azt a prófétai elvet, amely Jánosnak adott írásparancsban rejlik. A látott és hallott „dolgok” leírása a jelenkori történelem feljegyzését jelenti, mert János idejében azok a „dolgok” voltak. A jelenkori történelem feljegyzése, és eközben egyidejűleg azoknak a dolgoknak a leírása is, amelyek a jövőben lesznek, a Jelenések könyvének elsődleges prófétai szabálya. János arra szolgál, hogy éppen ezt az elvet és annak jelentőségét hangsúlyozza és szemléltesse, mert lényegében azt a parancsot kapta, hogy írja meg „amelyek vannak”, és ezáltal egyúttal azokat is írni fogja, „amelyek ezek után lesznek”, mert a történelem ismétli önmagát. Ez a prófétai eljárás Jézus ismertetőjegye, mert az ismertetőjegy név, és az Ő neve a Jelenések első fejezetében Alfa és Omega. Ő a véget a kezdettel azonosítja.

Éppen most kezdjük „Jézus Krisztus kijelentésének” tanulmányozását, és jelenleg az első fejezet első három versét vizsgáljuk. A „Jézus Krisztus kijelentése” című végső figyelmeztető üzenet a mennyei Atyától Jézushoz, Jézustól Gábrielhez, Gábrieltől Jánoshoz jut el, aki azt egy könyvben lejegyezi, hogy elküldjék a gyülekezeteknek. Mivel az üzenet ilyen közvetlenül „Jézus Krisztus kijelentése” néven van megnevezve, fontos megjegyezni, hogy mindazon elemek közül, amelyeket az ihletett Ige Krisztust kinyilatkoztatva írásban közölt az emberekkel, Jánosnak az üzenet lejegyzésében végzett tevékenysége szemlélteti azt az egy jellemző vonást, hogy ki és micsoda Jézus. Miközben azokat a dolgokat írta le, amelyek akkor voltak, egyúttal azokat a dolgokat is írta, amelyek még ezután lesznek.

A történelem ismétlődésének igazsága abban jut kifejezésre, amikor János megfogalmaz egy figyelmeztetést a maga napjai és korszaka számára, amely egyben egy eljövendő időre szóló figyelmeztetés is. Amikor János a keresztény egyház kezdetén írt a hét gyülekezetnek, ugyanakkor a világ végén élő keresztény egyház számára is figyelmeztetést vetett papírra. Krisztus jellemének ez a sajátossága akkor ábrázolódik, amikor Krisztust Alfának és Ómegának, vagy kezdetnek és végnek, vagy elsőnek és utolsónak nevezik. Valójában a Biblia Krisztus jellemének ezt a sajátosságát jelöli meg annak bizonyítékául, hogy egyedül ő az Isten.

A Jelenések könyvének első fejezetében azt találjuk, hogy Jézus Önmagát az Alfa és az Ómega néven azonosítja.

E versekben sok igazság rejlik, itt azonban csupán arra mutatnék rá, hogy amikor János meghallotta Krisztus trombitaszóhoz hasonló hangját, és megfordult, hogy lássa, ki az, aki szólt hozzá, Jézus Krisztust látta mint a mennyei Főpapot a mennyei szentély szent helyében. Jézus ezután Önmagát Alfaként és Ómegaként, valamint elsőként és utolsóként azonosította. Az üzenetben és annak közlésében az első három versben az igazság egy olyan vonalát találtuk, amely megfelelt a Jelenések könyve végén található igazságvonalnak. Alfa és Ómega gyanánt Jézus a véget a kezdettel, az utolsót az elsővel szemlélteti. A Jelenések könyvének végén, miként a kezdetén is, ismét úgy azonosítja Önmagát, mint az Alfa és az Ómega.

A Jelenések könyve világosan leírja, hogy amikor János lejegyzi az üzenetet, az azon az elven nyugszik, hogy a kezdet szemlélteti a véget. Ez az üzenet az első igazság, amely feltárul a Jelenések könyvében, és ugyanez az igazság az utolsó is, amely elhangzik a könyvben. És a Jelenések könyvének elején és végén adott bizonyságtételben Jézus Önmagát Alfa és Ómegaként, kezdetként és végként, valamint elsőként és utolsóként azonosítja.

A Jelenések könyvének első három verse azonosítja az emberiség számára szóló végső figyelmeztető üzenetet. Ez az a figyelmeztetés, amely megelőzi a hét utolsó csapást és Krisztus második eljövetelét. Jézus Krisztus kijelentésének üzenete „elküldetett és kijelentetett” „az ő angyala által”.

Ugyanez a figyelmeztető üzenet azután a Jelenések könyvének utolsó szakaszában is azonosításra kerül, és a Jelenések könyve tizennegyedik fejezetében a harmadik angyal is ezt jelképezi.

Az utolsó figyelmeztető üzenet az a harmadik angyal által jelképezett üzenet. Azért ez a végső figyelmeztetés, mert közvetlenül azonosítja az emberiség számára rendelt utolsó próbát. Van egy másik angyal is, aki ezt követi, és csatlakozik a harmadik angyalhoz; és az az angyal szintén a végső figyelmeztető üzenet.

Az az üzenet, amely Jézus Krisztus kinyilatkoztatása, az első, a tizennegyedik, a tizennyolcadik és a huszonkettedik fejezetben jelenik meg. Az üzenetet egy angyal jelképezi, akit a Jelenések könyvében az első és az utolsó hivatkozásban Gábriel angyalként azonosítanak, majd a tizennegyedik és a tizennyolcadik fejezetben az üzenet jelképesen egy, a mennyben repülő vagy a mennyből alászálló angyal által van ábrázolva.

A tizennyolcadik fejezetben a mennyből alászálló angyalt korábban a tizedik fejezet jelképezi, amikor egy angyal alászáll, és egyik lábát a földre, a másikat pedig a tengerre helyezi. Annál az angyalnál van egy könyv, amelyet Jánosnak megparancsolnak, hogy egyen meg; ez a könyv a szájában édes, a gyomrában pedig keserű lesz. Az a könyv, amelyet János megeszik, egy üzenet, és a kis könyv által jelképezett üzenet a Jelenések tizennyolcadik fejezete angyalának üzenetét jelképezi, tehát ez is a végső figyelmeztető üzenet ábrázolása.

Azt olvassuk, hogy Isten üzenete elküldetett és egy angyal által jeleztetett; és amikor a Jelenések könyvében figyelmesen keressük a végső figyelmeztető üzenet szemléltetését, azt találjuk, hogy hétszer egy angyal jelképezi a végső figyelmeztető üzenetet. Az első és az utolsó esetben az angyal Gábriel volt. Azután a Jelenések tizedik fejezetében egy angyalt látunk alászállni, kezében egy kis könyvecskével. A Jelenések tizennegyedik fejezetében további három angyalt találunk, akik mind a végső figyelmeztető üzenetet képviselik. Majd a Jelenések tizennyolcadik fejezetében egy másik angyalt látunk, aki ugyanezt a végső figyelmeztető üzenetet képviseli. Hét végső figyelmeztető üzenetet angyalok ábrázolnak. Az első és az utolsó Gábriel angyal, az első és az utolsó közötti öt angyal pedig jelképes angyal.

Természetesen mind a hét gyülekezetnek is megvan a maga angyala, ők azonban a gyülekezetekhez visznek üzenetet, míg a végső figyelmeztető üzenet, amelyről beszéltünk, olyan üzenet, amelynek hallgatósága az egész világot magában foglalja.

A végső figyelmeztető üzenetet képviselő hét prófétai vonal mindegyikét gondosan meg kell vizsgálni, és egymással összhangba kell hozni, de ezen a ponton csupán az Alfa és Omega egyik alapelvét kívánom meghatározni. Egy téma első említése Isten Igéjében a legfontosabb hivatkozás. A „mag” első említése a Bibliában az 1Mózes 1:11-ben található, ahol azt mondatik nekünk, hogy a mag „az ő neme szerint” terem. A mag első említése azt hangsúlyozza, hogy benne van az önmaga újratermeléséhez szükséges DNS. Jézus Isten Igéjét magnak azonosította.

A mag, amely Isten Igéje, minden olyan DNS-t magában hordoz, amely egy teljes növény létrehozásához szükséges. Egy tárgy vagy téma első említése Isten Igéjében magában foglalja annak az adott tárgynak vagy témának minden elemét, amely csak létezik. Ezt a tényt „az első említés szabályaként” azonosítják. Minél alaposabban vizsgálják ezt a szabályt, annál bizonyosabbá válik.

Mielőtt továbbhaladnánk az Alfa és az Omega magyarázatában, valamint Isten Igéjének mint magnak a meghatározásában, érdemes a Mátéból imént idézett szakasz alapján megfontolnunk néhány idevonatkozó szempontot a Jelenések könyvének vizsgálata során. Valamennyi próféta a világ végéről szól.

Ez az igeszakasz három tanút állít elénk (Pált, Pétert és Ellen White-ot), akik arról tesznek bizonyságot, hogy valamennyi próféta a világ végéről szól, éppen arról az időről, amikor a Jelenések könyvében levő titok feltöretik. Ezért a Máté tizenharmadik fejezetében, amikor Jézus ezt mondta: „boldogok a ti szemeitek, hogy látnak; és a ti füleitek, hogy hallanak. Mert bizony mondom néktek, hogy sok próféta és igaz ember kívánta látni azokat, amiket ti láttok, és nem látták; és hallani azokat, amiket ti hallotok, és nem hallották”, ugyanazt az áldást fejezte ki, amely a Jelenések első fejezetének első három versében van feljegyezve.

Jézus előadta a Magvetőről szóló példázatot, majd a tanítványok késztetést éreztek arra, hogy megszólítsák Őt a példázat felől. De mielőtt kapcsolatba kerültek volna Jézussal, Ő kijelentette számukra, és még inkább számunkra: „Akinek van füle a hallásra, hallja.”

Jézus elmondja a példázatot, és azzal a figyelmeztetéssel zárja, amely azoknak szól, akik hallani fognak. Ezután a tanítványok bevonatnak a beszélgetésbe, ahol Jézus legalább három jelentős gondolatra tér ki. Különbséget tesz a hallgatók két osztálya között, és eközben Ézsaiás könyvének egy szakaszára hivatkozik, hogy a hallgatók két osztályára második tanúbizonyságot adjon (mert emlékezzünk, mindez azok összefüggésében áll, akik hallani fognak). A harmadik gondolat, amelyet a hallgatók két osztályán és Ézsaiás könyvén mint második tanún túl előterjeszt, az a tény, hogy Isten Igéje mag. Az a tény tehát, hogy Isten Igéje mag, része annak, amit azoknak kell hallaniuk, akik Jézus Krisztus kijelentését hallják a Jelenések első fejezetében. Az első három versben két halló van, miként a Máté tizenharmadik fejezetében is a hallgatók két osztálya szerepel. A Máté tizenharmadik fejezete egyszerűen további betekintést ad azok különféle módjaiba, akik nem hajlandók hallani, és azt a döntést hozzák, hogy nem hallanak. És Ézsaiás tanúbizonysága még többet hozzátesz ahhoz az üzenethez, amelyet hallanunk kell.

Természetesen ez az Ézsaiásból vett szakasz teljesen lenyűgöző azoknak a prófétai témáknak a mélységében, amelyeket tárgyal. E témák közül sokat Habakuk Tábláiban ismételten tárgyaltunk, ezért most csupán összefoglaljuk a szakasznak azokat a pontjait, amelyek alátámasztják annak vizsgálatát, hogy Jézus az Ő igéjére mint magra utal.

Megállapítást nyert, hogy Ézsaiás ebben a szakaszban egy prófétát, ennélfogva pedig Isten végidei népét jelképezi. Ami a mondanivalónk szempontjából még fontosabb: Ézsaiás egy olyan népet képvisel, amely bűnben élt, miközben Isten egyházán belül működött. Mindaddig, amíg Ézsaiás nem kapta meg Isten dicsőségének kinyilatkoztatását, nem ismerte fel saját bűnösségét. Laodiceai volt, vak volt.

A látomás „Isten népének az utolsó napokban fennálló állapotát ábrázolja.” Isten népe az utolsó napokban laodiceai.

Miután Ézsaiás megtért laodiceai állapotából, önként jelentkezett, hogy elvigye a világnak a végső figyelmeztető üzenetet. A hatodik fejezet harmadik verse összekapcsolja Ézsaiás prófétai történetét a Jelenések tizennyolcadik fejezetének prófétai történetével, amikor az angyal alászáll, és dicsőségével beragyogja a földet.

Ézsaiás Isten népét képviseli abban az időben, amikor a Jelenések tizennyolcadik fejezetének angyala alászáll; mert amikor elragadtatott a mennyei szentélybe, hallotta, amint a szeráfok ezt hirdették: „Szent, szent, szent a Seregeknek Ura: dicsőségével teljes az egész föld.” Ézsaiás, miként János is a Jelenések könyvében, Istennek azt a népét jelképezi, amely hirdeti a végső figyelmeztető üzenetet. János Isten népét „maradéknak” nevezte, Ézsaiás pedig „tizedrésznek”, vagyis tizednek utalt rájuk. A héber gyökszó jelentése: „tizedet adni”.

Az Ézsaiás által feltett prófétai kérdés: „meddig?” újra meg újra felhangzik Isten igéjében (és a rövidség kedvéért a „meddig?” kérdésre adott válasz az, hogy ez az Egyesült Államokban a nemzeti vasárnaptörvény eljövetelét jelzi). Ellen White szerint abban az időben „az országos hitehagyást országos romlás követi”, Ézsaiás szerint pedig ez akkor van, amikor „a városok elpusztulnak, lakos nélkül, és a házak ember nélkül maradnak, és a föld teljesen elpusztul; és az Úr messze eltávolítja az embereket, és nagy elhagyatottság lesz a föld közepette.” A „nagy elhagyatottság a föld közepette” az a „sok”, akik Dániel 11:41 szerint a vasárnaptörvénynél elbuktatnak. Ezek Ézsaiás hatodik és Máté tizenharmadik fejezetének azon személyei, akiknek van szemük, de nem látnak, és van fülük, de nem hallanak, továbbá azok is a Jelenések harmadik fejezetében, akik visszautasítják a laodiceai gyülekezetnek adott tanácsot.

Ézsaiás látomásban szemlélte Jézus Krisztust az Ő szentélyében, miként János is a Jelenések könyvében. Ézsaiás azt a „tizedet” vagy tizedet jelképezi, amely „visszatér”, és faként „meg fog emésztetni”. A „megémésztetni”-nek fordított héber szó azt jelenti, hogy tűz által emésztetik meg. Mégis, a „tized”-ben van valami „lényeg”, amelyet a tűz nem emészt meg. Nyilvánvaló tehát, hogy a kilenctizedben nem volt meg ez a lényeg? A tűz, amely a cser- és tölgyfát felemésztő és megemésztő tűzként van ábrázolva, a szövetség Követének tüze, aki Malakiás könyvében hirtelen jön el az Ő templomába.

Ézsaiás tizede (ami egy tizedrész) egyben Malakiás „igazságban bemutatott áldozata” is. Malakiás áldozata Isten népe, amelyet „Lévi fiaiként” ábrázol, akiket tűzzel megtisztítanak, hogy „igazságban bemutatott áldozatot” hozzanak létre; és azok, akiket Ézsaiás bizonyságtételében a tűz „megemészt”, a tized, vagyis a tizedrész.

Pál itt kijelenti, hogy minden ember munkája „tűz” által válik nyilvánvalóvá. Malakiásnál a tűz leégeti a salakot. Ézsaiásnál a „tizedrész” megtisztulása „akkor” megy végbe, „amikor” lehullatják leveleiket. A levelek a rejtett bűnnek, a tettetésnek és az elbizakodottságnak a jelképei, amint arról Ádám és Éva tanúskodnak.

Ézsaiás „tizedében” olyan lényegi valóság van, amelyet nem lehet megégetni, és ez a lényegi valóság a „szent mag”. Krisztus van bennük, a dicsőség reménysége. Maga Ézsaiás is „szent mag”, és egyúttal az a „tized” is, amellyel azonosítja magát. Mind a „szent mag”, mind a „tized” laodíceai állapotból filadelfiai állapotba tér vissza Jézus Krisztusnak az Ő szentélyében adott kijelentése által.

Isten dicsőségének látomása, amely arra indítja Ézsaiást, hogy felkiáltson: elveszett, tisztátalan ember, bűnös, akinek bocsánatra van szüksége, a mennyei szentélyben történik, amikor a fák lehullatják leveleiket. A „lehullatják” szó jelentése: „kidobni”, vagy egy fát „kivágni”. Laodicea kivettetése itt így van ábrázolva. Egy „tizedrész” vagy maradék át fog menni a Malakiás Szövetség Követe által előidézett megtisztító „tűzön”, s ily módon emberi cselekedeteik lelkileg megégnek, és így csak „a lényeg” marad meg, amely nem éghet el, vagyis a „Szent Mag”. Azok pedig, akik nem hajlandók meghallani, úgy vettetnek ki, mint a halott, száraz levelek, vagy kiköpetnek az Úr szájából.

Jézus a Szent Mag, és a magban jelen van mindaz a szükséges genetikai állomány, amely az egész növény létrehozásához kell. Isten Igéje mag, ezért valamely dolognak az Isten Igéjében való első említése magában foglal minden olyan szükséges információt, amely ahhoz kell, hogy az a téma a hívőben teljes érettségre jusson, ha helyesen értik meg.

Ézsaiás hatodik fejezete egy olyan népet azonosít, amely nem fog „hallani” abban az időszakban, amikor AHHOZ, hogy az ember részesüljön Jézus Krisztus kinyilatkoztatásának üzenetéből fakadó áldásban, MUSZÁJ hallania. Az a nép, amelyre Jézus utalt, Isten választott népe volt; az Ő felesége volt, az Ő szövetséges népe volt, az ősi Izráel volt.

Az ősi Izráel, avagy az első Izráel, az újkori Izráelt, avagy az utolsó Izráelt jelképezi. Isten népe a világ végén a hetednapi adventisták, az Ő választott népe, az Ő felesége, az Ő szövetséges népe — az újkori Izráel. Ézsaiás történetének bizonyságtétele, Krisztus történetével egyesítve, két tanúbizonyságot szolgáltat, amelyek megállapítják, hogy a világ végén a hetednapi adventizmus a Laodiceához intézett üzenetben ábrázolt elveszett és megmenthetetlen „állapotban” lesz.

Valójában nem megmenthetetlenek, csupán a laodíceai állapotukban megmenthetetlenek, miként Ésaiás is az volt tapasztalata előtt, és miként Krisztus történelmének zsidói is.

Az egyik dolog, amelyet egy laodíceabelinek „meg kell hallania”, a Magvetőről szóló példázat. E példázatban „meg kell hallania”, hogy Isten Igéje „mag”, szent mag. Amikor ez „meghallatik”, akkor alap vettetik, amely kezdi feltárni a Jelenések titkos üzenetét, mert az az üzenet abba a mélységes felismerésbe van burkolva, hogy Jézus az Alfa és az Omega, az Első és az Utolsó, a Kezdet és a Vég. Annak megértése, hogy a vég miként viszonyul a kezdethez, magában foglalja annak megértését is, hogy Jézus az Ige, és Ő a Mag.

A vég és a kezdet közötti kapcsolat megértéséhez szükséges az „első említés szabályának” megértése. Az első említés szabálya arra mutat rá, hogy valamely téma kezdete a legfontosabb hivatkozási pont, mert magában hordozza az egész történetet, hiszen Isten Igéjeként mag. Az utolsó hivatkozás fontosságban a második, abban az értelemben, hogy ott kapcsolódik össze a történet minden eleme, nem hagyva elvarratlan szálakat. Ám valamely témára vonatkozó közbülső hivatkozások adják a történet erejét és világosságát, és ebben az értelemben a közép éppoly lényeges, mint a kezdet vagy a vég.

Még sok mindenről kellene szólni e tárgykörben, de visszatérve a Máté tizenharmadik fejezetében található szakaszhoz, megállapíthatjuk, hogy Jézus az emberek két csoportját különböztette meg: azokat, akik hallanak, és azokat, akik nem hallanak. Egynél több módját is megjelöli annak, hogy valaki ne halljon, azután pedig áldást mond azokra, akik hallanak.

Prófétai értelemben tehát ez az „áldás” pontosan ugyanaz az áldás, mint a Jelenések 1:3-ban:

Jézus utalása Máté tizenharmadik fejezetében Ézsaiás hatodik fejezetére, Ellen White írásaival összhangban, megerősíti, hogy a világ végén olyan dolgok lesznek láthatók és hallhatók, amelyek oly rendkívüliek, hogy sok igaz ember és próféta kívánt abban az időszakban élni, amikor a végső figyelmeztető üzenetnek fel kellett táratnia, és amikor az emberek azokat akkor „látják” és „hallják”.

János azt a parancsot kapta, hogy zárja le azt, amit a „Hét Mennydörgés” a tizedik fejezetben kimondott, a huszonkettedik fejezetben pedig ez a kijelentés hangzik el: „E könyv prófétálásának beszédeit be ne pecsételd: mert az idő közel van.” A következő vers az emberi kegyelemidő végét azonosítja. Közvetlenül a kegyelemidő lezárulása előtt kijelentés hangzik el arra vonatkozóan, hogy fel kell nyitni a „Hét Mennydörgést”, amely abban az időben a Jelenések könyvének egyetlen lezárt szakasza. A „Hét Mennydörgésről” azt a tájékoztatást kapjuk, hogy az az adventizmus kezdetét és végét jelképezi.

A Hét Mennydörgés az adventizmus kezdetének eseményeit jelképezi az első és a második angyal üzenetének történetében, 1798-tól 1844. október 22-éig, és ugyanabban a fent említett cikkben arról is értesülünk, hogy a Hét Mennydörgés „jövőbeli eseményekre vonatkozik, amelyek a maguk rendjében fognak feltárulni”. Az adventizmus kezdeti történelme szemlélteti az adventizmus végét, mert Jézus Krisztus, mint az Alfa és az Omega, kézjegyét helyezi az adventizmus egész történelmére, mert ez éppoly szent történelem, mint az ókori Izráel történelme volt.

Jézus szerint a Máté tizenharmadik fejezetében ezek azok az események, amelyeket a próféták látni kívántak, és amelyek megismeréséért a tanítványok áldottak voltak. Ezek a tanítványok Isten népét jelképezik a világ végén, akik áldottak azért, amit látnak és hallanak. Amit látnak és hallanak, az Jézus Krisztus kijelentésének üzenete, amelyet a Hét Mennydörgés üzenete is jelképez, s amely egyaránt a millerita történelmet és a száznegyvennégyezer történetét ábrázolja.

Ellen White azt a történelmet, amelyet Krisztus azon történetként azonosított, amelyet az igaz emberek látni kívántak, az 1840-től 1844-ig terjedő millerita történelemként határozza meg, majd kijelenti, hogy „Isten rendelése szerint hamarosan olyan üzenet adatik, amely hangos kiáltássá duzzad.” A „hangos kiáltás” a harmadik angyal végső figyelmeztetését jelképezi, és amikor ez az üzenet elhangzik, megismétli az adventizmus kezdetének történetét. A végső figyelmeztető üzenet azok az „üzenetek”, amelyeknek „minden gyülekezethez el kell jutniuk”, és mindazokat az „1840–1844 között adott üzeneteket most hatályossá kell tenni.”

Az Alfa és az Ómega a véget a kezdettel szemlélteti. Ellen White kijelenti, hogy „az üzeneteknek el kell jutniuk valamennyi gyülekezethez”, Jézus pedig ezt mondta Jánosnak: „Én vagyok az Alfa és az Ómega, az első és az utolsó; és amit látsz, írd meg egy könyvben, és küldd el a hét gyülekezetnek, amelyek Ázsiában vannak: Efézusnak, Szmirnának, Pergamonnak, Thiatirának, Szárdisznak, Filadelfiának és Laodiceának.”

Az 1840-től 1844-ig terjedő üzenetek részét képezik annak, amit el kell küldeni a gyülekezeteknek.