The Book of Daniel - Number One-Hundred and Forty-Eight

Az ismeret gyarapodása, amelyet az Ulai folyóról szóló látomás jelképez, az, ami végső soron Habakuk két táblájára fel lett írva.

Habakuk két táblája prófétai értelemben két tanú. A Szentírás szerint két tanút kell egybehozni ahhoz, hogy az igazság megállapíttassék.

Amikor Habakuk két tábláját (az 1843-as és 1850-es úttörői ábrákat) egymásra helyezzük, megerősítik azokat az igazságokat, amelyek Miller álmának „drágakövei” voltak. Az 1843-as tévedés, amely az első táblán van ábrázolva, amikor a második táblára helyezzük, megállapítja a látomás „késedelmének idejét”. Miller (annak a történelemnek jelképes őrállója) megkérdezte, mit kell mondania történelmének vitája idején.

Az Úr utasította Millert, hogy írja le a látomást, és álmában a látomást tartalmazó ládikát szobája közepén álló asztalra helyezte.

A táblázatok ezután azonosítják a késedelem idejét és az első csalódást.

Ezután a tudás növekedése alapján nyilvánvalóvá váló két osztály kerül bemutatásra.

Az imádók két csoportja Dániel könyve tizenkettedik fejezetének megpróbáltatási folyamata által nyilvánulna meg.

Dániel „bölcsei” a Máté huszonötödik fejezetében szereplő bölcs szüzek, akik hit által megigazultak, a gonoszok pedig a balga szüzek voltak, akik a kevélységben felfuvalkodtak. Miller álmának végén az ékkövek a tíz szűzről szóló példázat olaját jelképezik, amely az üzenet volt.

Miller ékszerei az utolsó napokban tízszer fényesebben ragyognának, és mind a tízes szám, mind pedig a világosság a próba jelképe. Az utolsó napokban, amelyeket Miller álmának befejezése ábrázol, a Habakuk tábláin megjelenített igazság világossága próbára tevő üzenetet hoz létre, amely a tíz szűz példázatában az Éjféli Kiáltás próbára tevő üzenete. Ez a próbára tevő folyamat a millerita történelem próbára tevő folyamatának megismétlődése, mert a tíz szűz példázata az utolsó napokban betű szerint ismétlődik meg.

A késedelem idejének tapasztalata Miller álmának legvégén betű szerint meg fog ismétlődni, és akkor drágakövei tízszer fényesebben ragyognak majd a napnál; ez pedig azonosítja, hogy a drágakövek a tíz szűzről szóló példázat végső próbáját jelképezik. A tíz a próba jelképe, és tíz nap végén Dániel és a három hűséges ifjú láthatóan szebbnek és kövérebbnek bizonyultak azoknál, akik Babilon eledelét ették. Habakuknál a kevélyek, akik nem hitből, hanem elbizakodottságból éltek, Babilon jellemét fejlesztették ki. A millerita történelemben Babilon leányaivá lettek, Habakuknál pedig a pápaság szolgál jellemük azonosítására.

A Máté huszonöt szüzeire bocsátott próbatételi folyamat az imádók olyan osztályát hozza létre, akikben az északi király (a pápaság) jelleme fejlődött ki, aki egyúttal az a hatalom is, amely „sok nemzetet kifosztott”.

Habakuk két csoportja azokból áll, akik hit által igazulnak meg, és azokból, akik ették és itták Babilon tanait. Azok, akik Miller álmának utolsó napjaiban szüzekként vannak ábrázolva, vagy Krisztus jellemét fejlesztik ki, és így megkapják Isten pecsétjét, vagy a pápaság jellemét fejlesztik ki, és megkapják a fenevad bélyegét.

A szüzek, akik Babilon borát isszák, végül Isten haragjának borát fogják inni. Ézsaiásnál Efraim részegei vak részegségüket azáltal mutatják meg, hogy mindent felforgatnak, és ez a cselekedet „fazekasagyagnak” tekintendő.

„A mindennapi”-nak Krisztus jelképeként való azonosítása a „mindennapi”-ra vonatkozó igazságot a feje tetejére állítja, mert „a mindennapi” sátáni jelkép. Millernek „a mindennapi”-val mint pogánysággal kapcsolatos azonosítása közvetlenül Habakuk tábláin van ábrázolva. Millernek a Thesszalonikaiakhoz írt levél ama szakaszának felismerése, amely lehetővé tette számára annak megértését, hogy a „pogányság” volt az, ami „elvétetett”, hogy ily módon nyilvánvalóvá legyen a „bűn embere”, aki az Isten templomában ül, a 2 Thesszalonika, 2. fejezetében található elsődleges igazság.

A „mindennapi” jelentése a Thesszalonikabeliekhez írt levélben, amelyet Miller felismert, a szakasz elsődleges igazsága. Amikor Pál azokat azonosítja, akik nem szeretik az igazságot, és ezért erős tévelygést fognak kapni, kétségtelenül az igazság iránti gyűlöletet azonosítja általános értelemben; de az az igazság, amelyre a szakasz közvetlenül utal, az az igazság, hogy a „mindennapi” a pogány Rómát jelképezi.

Csak az igazság iránti szeretet létezik, vagy az igazság gyűlölete. Nincs középút. Az az erős tévelygés, amely Máté huszonötének balga szüzeire száll, azon alapul, hogy elutasítják Miller drágaköveinek világosságát, amelyek a végső próbát jelképezik. Az ősi Izráel végső próbája a tizedik próbája volt, és Miller drágakövei tízszer fényesebben ragyognak az utolsó napokban. Miller drágaköveinek elutasításának jelképe „a mindennapi”, amelyet Efraim részegjei az adventizmus harmadik nemzedékében a feje tetejére állítottak. „A mindennapi” a pogányság sátáni jelképe. A részegek bevezettek egy hamis drágakövet, amelyet a hitehagyott protestantizmusból hoztak, s amely „a mindennapit” Krisztus jelképének azonosítja.

Millernek az ékszereiről való megértése korlátozott volt annak a történelemnek a következtében, amelyben elhívatott. Mivel meg volt győződve arról, hogy a Második Eljövetel a következő prófétai esemény, a pápaság 1798-ban elszenvedett halálos sebe csakis Dániel második fejezetének negyedik és egyben utolsó földi királyságát jelképezhette. Miller megértése „a mindennapi”-ról szintén korlátozott volt, mert bizonyságtétele szerint kijelentés által vezettetett egy meghatározott tanulmányozási módszerhez, amelyről azt mondta, hogy Bibliáját, Cruden konkordanciáját használta, és olvasott néhány újságot. Döntése, hogy ilyen módon tanulmányozzon, egyszerűen az elméjébe ötlött.

Miller drágaköveit nem csupán tanulmányozási módszere által ismerték fel, hanem Isten közvetlen kinyilatkoztatása által is.

Amikor White testvér kijelenti, hogy „Isten elküldte angyalát” Millerhez, ezzel azt azonosítja, hogy a Millerhez küldött angyal Gábriel volt, mert a „maga angyala” kifejezés Gábrielre vonatkozó megjelölés.

Gábriel és a többi angyal irányították Miller „elméjét”, és „megnyitották értelme előtt azokat a próféciákat, amelyek mindaddig homályosak voltak Isten népe számára”. Üzenete nem pusztán tanulmányozási módszerének eredményeként formálódott ki, hanem isteni kijelentés által is. Maga a módszer is, amelyet a Biblia tanulmányozására alkalmazott, egyszerűen az elméjébe jutott. Amikor Isten az elménkbe hozza az igazságot, az isteni kijelentés, szemben azzal, amikor az igazságra a Biblia helyes felosztásának folyamata által jutunk el. Miller mindkettőt gyakorolta, de az isteni kijelentés is része volt annak, ahogyan Miller eljutott „a szüntelen” tárgyának megértésére.

Miller nem ismerhette volna fel Dániel könyve nyolcadik fejezete kilencedik–tizenkettedik verseinek nemi váltakozását, hiszen mindössze a Biblia és egy olyan konkordancia állt rendelkezésére, amely semmiféle tájékoztatást nem nyújtott a bibliai nyelvekre vonatkozóan. Nem láthatta volna a különbséget a „sur” és a „rum” között, amelyeket egyaránt „elvenni”-nek fordítanak. Nem láthatta volna a különbséget a „miqdash” és a „qodesh” között sem, amelyeket egyaránt „szentély”-nek fordítanak.

Nem láthatta volna meg a Biblia száznégyszer előforduló „tamid” szó igazságát. Az az igazság, amelyet nem láthatott meg (s amely egyúttal az az igazság is, amelyet meglátott), az volt, hogy a Biblia száznégy alkalommal használja a héber „tamid” szót, de főnévként csak Dániel könyvében fordul elő a héber „tamid” szó. A „tamid” az a héber szó, amelynek jelentése „szüntelen”, és Dániel könyvében „a mindennapi”-ként van fordítva.

Csak Dániel könyvében szerepel e szó főnévként, míg a másik kilencvenkilenc alkalommal határozószóként fordul elő. Ezért amikor a King James Biblia fordítói azzal szembesültek, hogy Dániel ötször főnévként használja a szót, miközben a Biblia többi írója kilencvenkilenc alkalommal határozószóként használta, a bizonyítékok súlya arra kényszerítette őket, hogy Dániel főnévi szóhasználatát „kijavítsák”. Dániel „kijavítása” érdekében a szóhoz hozzáadták az „áldozat” szót, és ezáltal a főnevet határozószóvá alakították. Ezután pedig, hogy a fordítókat kijavítsa, Ellen White ihletést kapott annak feljegyzésére, hogy ő „a ‘Daily’-val kapcsolatban azt látta, hogy a ‘sacrifice’ szót emberi bölcsesség illesztette be, és az nem tartozik a szöveghez; továbbá hogy az Úr annak helyes értelmezését azoknak adta, akik az ítélet órájának kiáltását hirdették.”

Miller a saját tanúságtétele szerint „a mindennapi”-t igyekezett megérteni, amit végül a 2 Thesszalonikában tett meg. De ugyanígy, saját tanúságtétele szerint, amikor egy szó megértésére törekedett, megvizsgált minden helyet, ahol az a szó előfordult, s ez a szó a Bibliában még kilencvenkilenc más alkalommal is előfordul. Mégis, „a mindennapi”-ról szóló tanúságtétele az, hogy sehol máshol nem találta meg, csak Dániel könyvében, amikor ezt mondta: „Tovább olvastam, és nem találtam más esetet, amelyben az [a mindennapi] előfordult volna, csak Dánielnél.” Millert nem csupán tanulmányozási módszere vezette el a drágakövekhez, hanem az isteni kinyilatkoztatás is, amely az angyalok szolgálata által adatott neki.

Ezért „a mindennapi”-ról alkotott értelmezése helyes volt, de korlátozott. Nem tudta felismerni, hogy a Dániel könyvében előforduló öt alkalom közül, amikor „a mindennapi” említésre kerül, a három alkalom közül az egyik, amikor „a mindennapi” „elvétetik”, más jelentést képvisel, mint a másik kettő. Egy alkalommal „a mindennapi” a héber „rum” szóval szerepel, a másik két alkalommal pedig a héber „sur” szóval. Mindkét szót úgy fordítják, hogy elvesz vagy elvétet, de a „rum” a Dániel nyolcadik fejezetének tizenegyedik versében azt jelenti, hogy felemel és felmagasztal, míg a tizenegyedik fejezet harmincegyedik versében és a tizenkettedik fejezet tizenegyedik versében a „sur” szó jelentése: eltávolít.

A teológusok, akik a babiloni étrenden élnek és isznak, azzal érvelnek, hogy akár eltávolítanak valamit, akár felemelnek valamit, mindkettő az eltávolítás egy típusát jelképezi, ezért mindkét szót úgy kell érteni, mint amely ugyanazzal a jelentéssel bír. Azzal érvelnek, hogy a „mindennapi” három alkalommal, amikor „elvétetik”, mindig azt jelenti, hogy eltávolítják, és eközben azt állítják, hogy Dániel gondatlan volt a szavak megválasztásában. Ezt nyíltan nem mondják ki, de következtetésükben azt tanítják, hogy Dánielnek mindhárom előfordulásnál a „sur” szót kellett volna használnia, mert a teológusok szerint állítólag minden alkalommal ugyanazt értette azalatt, hogy a „mindennapi” „elvétetik”.

Ugyanezt teszik a 8. fejezet tizenegyedik–tizennegyedik verseiben szereplő „miqdash” és „qodesh” szavakkal is, amelyeket mindkettőt „szentély”-nek fordítanak. A „szentély” mindegyik előfordulására nézve ebben a négy versben azt állítják, hogy valamennyi Isten szentélyét jelöli. Ebből következően Dánielnek mindhárom hivatkozásban egyszerűen a „qodesh” szót kellett volna használnia, és nem a tizenegyedik versben a „miqdash”-t. Miller nem ismerte volna fel e szavak közötti különbséget, a modern teológusok azonban igen, és amikor felismerik, azt erőltetik, hogy semmiféle különbséget ne ismerjenek el. Mégis Miller, aki nem ismerte fel a szavak közötti különbségeket, a modern teológusokéval ellentétes megértésre jutott.

A valóság az, hogy Dániel gondos író volt, aki ismerte a héber nyelvet, és Babilon minden más bölcsénél tízszerte értelmesebbnek ítéltetett. Ha bárki ismerte a héber nyelv helyes használatát, és azt, miként kell azt ebben a sajátos történeti összefüggésben helyesen visszaadni, az Dániel volt. Ha Dániel különböző szavakat használt, az azért volt, mert azoknak különböző jelentéseket kellett közvetíteniük, amelyeket ő szándékosan igyekezett kifejezésre juttatni. Amikor elismerjük, hogy Dániel különbséget tesz azon szavak használatában, amelyeket „szenthely”-nek vagy „elvenni”-nek fordítanak, ezek megerősítik Miller értelmezését „a mindennapi”-ról, amelyet Miller éppen abban az igeszakaszban ismert fel, ahol Pál kijelenti, hogy akik gyűlölik az igazságot, azok erős tévelygés befogadására vannak rendelve.

Akik gyűlölik az igazságot, és hisznek a hazugságnak, amely erős tévelygést szül, egyúttal Efraim részegeiként is vannak ábrázolva, akik két osztályra tagolódnak. Az egyik osztály a tanult vezetőség, a másik pedig a tanulatlanoké, akik csak azt hajlandók meghallani, amit a tanultak tanítanak nekik. Ők azok, akik a hazugságok alatt rejtőznek meg, és akik szövetséget kötnek a halállal. Ők a Máté huszonötödik fejezetének balga szüzei, és azok, akiknek lelke felfuvalkodott a Habakuk kettőben. Ők azok, akik elvetik Miller álmának alapvető igazságait, amelyek a vég idején tízszer fényesebben ragyognak (a modern Izráel számára adott tizedik és végső próbát jelképezve), amint azt az ősi Izráel tizedik és végső próbája előképezte.

E tanulmányt a következő cikkben folytatjuk.