The Book of Daniel - Number Forty-Eight

A tudás gyarapodása, amelyet az Ulai-folyóról szóló látomás jelképez, az, ami végül Habakuk két táblájára felíratott.

Habakuk két kőtáblája prófétai értelemben két tanú. A Biblia szerint két tanút kell egybehozni az igazság megállapítására.

Amikor Habakuk két tábláját (az 1843-as és 1850-es úttörő táblázatokat) egymásra helyezik, megerősítik azokat az igazságokat, amelyek Miller álmának drágakövei voltak. Az 1843-as tévedés, amely az első táblán van ábrázolva, amikor ráhelyezik a második táblára, megállapítja a látomás késedelmi idejét. Miller (annak a történetnek jelképes őrállója) azt kérdezte, mit kell mondania történelmének vitája idején.

Az Úr utasította Millert, hogy írja le a látomást, és álmában a ládát, amely a látomást tartalmazta, szobájának közepén álló asztalra helyezte.

A táblázatok ezután azonosítják a késedelem idejét és az első csalódást.

A tudás növekedése (Miller ékkövei) által létrehozott háromlépcsős próbatételi folyamat ezután kerül ábrázolásra.

Az imádók két csoportja Dániel könyve tizenkettedik fejezetének megpróbáltatási folyamata által nyilvánulna meg.

Dániel bölcsei a Máté huszonötödik fejezetében szereplő bölcs szüzek, akik hit által igazultak meg, a gonoszok pedig a balga szüzek voltak, akik a kevélységben felfuvalkodtak. Miller álmának végén az ékkövek a tíz szűzről szóló példázatban szereplő olajat jelképezik, amely az üzenet volt.

Miller ékköveinek fénye az utolsó napokban tízszer fényesebben fog ragyogni, és mind a tízes szám, mind a világosság a próba jelképei. Az utolsó napokban, amelyeket Miller álmának vége szemléltet, az igazság fénye, amely Habakuk tábláin jelenik meg, próbára tevő üzenetet hoz létre, amely a tíz szűz példázatában az éjféli kiáltás üzeneteként jelenik meg. Ez a próbára tevő folyamat a millerita történelem próbatételi folyamatának megismétlődése, mert a tíz szűz példázata az utolsó napokban betű szerint ismétlődik meg.

A tíz a próba jelképe, és a tíz nap végén Dániel és a három kiváló ifjú láthatóan szebb és kövérebb volt azoknál, akik Babilon eledelét ették. A Habakuknál ábrázolt kevélyek, akik hit helyett elbizakodottság által éltek, Babilon jellemét fejlesztették ki. A millerita történelemben Babilon leányaivá lettek, és Habakuknál a pápaság prófétai jellemzői szolgálnak annak azonosítására, hogy milyen jelleme van azoknak, akik úgy döntöttek, hogy nem hit által élnek.

A Máté huszonötödik fejezetében szereplő szüzekre hozott próbatételi folyamat az imádók egy olyan osztályát hozza létre, akikben kifejlődött az északi király (a pápaság) jelleme, aki egyúttal az a hatalom is, amely „sok nemzetet kifosztott”. A pápai hatalom az, amelyet hirtelen megmarnak, miként Jézabelt is felemésztették a kutyák.

Habakuk két csoportja azokból áll, akik hit által igazulnak meg, és azokból, akik ették és itták Babilon tanításait. Azok, akik Miller álmának utolsó napjaiban szüzekként vannak ábrázolva, vagy Krisztus jellemét fejlesztik ki, és így elnyerik Isten pecsétjét, vagy a pápaság jellemét fejlesztik ki, és felveszik a fenevad bélyegét.

A szüzek, akik Babilon borát isszák, végül Isten haragjának borát fogják inni. Ézsaiásnál Efraim részegjei úgy teszik nyilvánvalóvá vak részegségüket, hogy mindent feje tetejére állítanak, és ezt a cselekedetet „fazekasagyagnak” kell tekinteni.

„A mindennapi” Krisztus szimbólumaként való azonosítása a „mindennapi” igazságát a feje tetejére állítja, mert „a mindennapi” sátáni szimbólum. Millernek az azonosítása, miszerint „a mindennapi” a pogányság, közvetlenül ábrázolva van Habakuk tábláin. Millernek a Thesszalonikabeliekhez írt levélben található szakasz felfedezése, amely lehetővé tette számára annak megértését, hogy a „pogányság” volt az, amely „elvétetett”, hogy kinyilatkoztassék „a bűn embere”, aki Isten templomában ül, a Második Thesszalonikabeliekhez írt levél második fejezetében található elsődleges igazság.

„A mindennapi” jelentése a Thesszalonikabeliekhez írt levélben, amelyről Miller felismerte, hogy az igeszakasz elsődleges igazsága. Amikor Pál azokat azonosítja, akik nem szeretik az igazságot, és ezért erős tévelygést kapnak, minden bizonnyal általános értelemben az igazság iránti gyűlöletet jelöli meg, de az az igazság, amelyre az igeszakasz közvetlenül utal, az, hogy „a mindennapi” a pogány Rómát jelképezi.

Csak az igazság szeretete létezik, vagy az igazság gyűlölete. Nincs középút. Az az erős tévelygés, amely Máté huszonötének balga szüzeire száll, azon alapul, hogy elutasítják Miller drágaköveinek világosságát, amelyek a végső próbát jelképezik. Az ősi Izráel végső próbája a tizedik próbájuk volt, és Miller drágakövei az utolsó napokban tízszer fényesebben ragyognak. Miller drágaköveinek elutasításának jelképe „a mindennapi”, amelyet Efraim részegesei az adventizmus harmadik nemzedékében a feje tetejére állítottak. „A mindennapi” a pogányság sátáni jelképe. A részegek egy hamis drágakövet vezettek be, amelyet a hitehagyott protestantizmusból hoztak, s amely „a mindennapit” Krisztus jelképeként azonosítja.

Millernek az ékköveiről való megértését korlátozta az a történelmi korszak, amelyben Isten előhívta őt. Meggyőződése szerint a második advent volt a következő prófétai esemény, ezért a pápaság 1798-ban kapott halálos sebe csak Dániel könyve második fejezetének negyedik és egyben végső földi királyságát jelképezhette. Miller a „mindennapi” megértésében is korlátozott volt, mert bizonyságtétele szerint kijelentés által egy meghatározott tanulmányozási módszerhez vezettetett, amelyről azt mondta, hogy a Bibliáját és Cruden konkordanciáját használta, valamint olvasott néhány újságot. Az a döntése, hogy ilyen módon tanulmányozzon, egyszerűen az elméjébe jutott.

Miller drágakövei nem pusztán tanulmányozási módszere által nyertek felismerést, hanem Isten közvetlen kijelentése által is.

Amikor White testvér kijelenti, hogy „Isten elküldte angyalát” Millerhez, ezzel azt azonosítja, hogy a Millerhez küldött angyal Gábriel volt, mert az „ő angyala” megjelölés Gábrielre vonatkozik.

Gábriel és a többi angyal azért küldetett, hogy irányítsák Miller gondolkodását, és „megnyissák értelme előtt azokat a próféciákat, amelyek mindeddig homályosak voltak Isten népe számára.” Üzenete nem pusztán tanulmányozási módszere révén formálódott ki, hanem isteni kijelentés által is. Maga a módszer is, amelyet a Biblia tanulmányozásában alkalmazott, Isten által jutott el elméjébe. Amikor Isten igazságot juttat elménkbe, az isteni kijelentés, szemben azzal, amikor az igazságra a Biblia helyes felosztásának folyamata által jutunk el. Miller mindkettőt gyakorolta, de az isteni kijelentésnek is részét kellett képeznie annak, ahogyan Miller eljutott „a mindennapi” tárgyának megértésére.

Miller nem ismerhette volna fel a nemek közötti váltakozást Dániel könyve nyolcadik fejezetének kilencediktől tizenkettedikig terjedő verseiben, mert mindössze a Biblia állt rendelkezésére, valamint egy olyan konkordancia, amely semmiféle tájékoztatást nem tartalmaz a bibliai nyelvekre vonatkozóan. Nem láthatta volna a különbséget a „sur” és a „rum” között, amelyeket egyaránt „elvesz”-nek fordítanak. Nem láthatta volna a különbséget a „miqdash” és a „qodesh” között sem, amelyeket egyaránt „szentély”-nek fordítanak.

Nem látta volna meg a „tamid” szó igazságát, amely száznégy alkalommal fordul elő a Bibliában. Az az igazság, amelyet nem láthatott meg (és amely egyben az az igazság is, amelyet mégis meglátott), az volt, hogy a Biblia ama száznégy előfordulása közül, ahol a héber „tamid” szó szerepel, egyedül Dániel könyvében használatos főnévként. A „tamid” héber szó, jelentése: „szüntelen”, és Dániel könyvében „a mindennapi”-ként van fordítva.

Csak Dániel könyvében szerepel e szó főnévként, míg a másik kilencvenkilenc esetben határozószóként fordul elő. Ezért amikor a King James Biblia fordítói azzal szembesültek, hogy Dániel ötször főnévként használja ezt a szót, miközben a Biblia összes többi írója kilencvenkilenc alkalommal határozószóként használta, a bizonyítékok súlya arra kényszerítette őket, hogy kijavítsák Dániel szóhasználatát mint főnevet. Hogy Dánielt kijavítsák, hozzátették a „sacrifice” szót az Igéhez, és ezzel a főnevet határozószóvá alakították. Azután pedig, hogy kijavítsa a fordítókat, Ellen White ihletett módon feljegyezte, hogy ő „saw in relation to the ‘Daily,’ that the word ‘sacrifice’ was supplied by man’s wisdom, and does not belong to the text; and that the Lord gave the correct view of it to those who gave the judgment hour cry.”

Miller saját tanúságtétele szerint „a mindennapit” igyekezett megérteni, amit végül a 2 Thesszalonikában meg is tett. De ugyancsak saját tanúságtétele szerint, amikor egy szó megértésére törekedett, minden egyes helyet megvizsgált, ahol az a szó előfordult, és ez a szó a Bibliában még kilencvenkilenc másik alkalommal fordul elő. „A mindennapiról” szóló tanúságtétele azonban az, hogy sehol másutt nem találta meg, csak Dániel könyvében, amikor ezt mondta: „Tovább olvastam, és nem találtam más esetet, amelyben az [a mindennapi] előfordult volna, csak Dánielnél.” Millert nem csupán tanulmányozási módszere vezette el a drágakövekhez, hanem az az isteni kijelentés is, amelyet az angyalok szolgálata által kapott.

Ez az oka annak, hogy „a mindennapi”-ról alkotott értelmezése helyes volt, de korlátozott. Nem tudta felismerni, hogy abból az öt alkalomból, amikor Dániel könyvében „a mindennapi” említésre kerül, a három alkalom közül, amikor „a mindennapi” „elvétetik”, az egyik más jelentést hordozott, mint a másik kettő. Egy alkalommal „a mindennapi” a héber „rum” szóval szerepel, a másik két alkalommal pedig a héber „sur” szóval. Mindkét szó fordítható úgy, hogy „elvenni”, de a „rum” a Dániel nyolcadik fejezetének tizenegyedik versében azt jelenti, hogy „felemelni és felmagasztalni”, míg a tizenegyedik fejezet harmincegyedik versében és a tizenkettedik fejezet tizenegyedik versében a „sur” szó jelentése: „eltávolítani”.

A teológusok, akik a babiloni étrendet eszik és isszák, azzal érvelnek, hogy akár eltávolítanak valamit, akár felemelnek valamit, mindkettő az eltávolítás egy bizonyos fajtáját jelképezi, ezért mindkét szót úgy kell érteni, mint amely ugyanazzal a jelentéssel bír. Azzal érvelnek, hogy a három helyen szereplő „a mindennapi”, amikor „elvétetik”, mindig azt jelenti, hogy eltávolíttatik, és eközben azt állítják, hogy Dániel gondatlan volt szóhasználatában. Ezt nem mondják ki nyíltan, de következtetésük szerint azt tanítják, hogy Dánielnek mindhárom előfordulásban a „sur” szót kellett volna használnia, mert a teológusok szerint állítólag minden alkalommal ugyanazt értette alatta, amikor „a mindennapi” „elvétetett”.

Ugyanezt teszik a „miqdash” és a „qodesh” szavakkal is, amelyeket az összesen „szentély”-nek fordítanak a nyolcadik fejezet tizenegyedik–tizennegyedik verseiben. A „szentély” mind a négy versben előforduló minden egyes említéséről azt állítják, hogy valamennyi Isten szentélyét jelenti. Ebből következően ismét az adódna, hogy Dánielnek mindhárom hivatkozásban egyszerűen a „qodesh” szót kellett volna használnia, és a tizenegyedik versben nem a „miqdash”-t. Miller nem ismerte volna fel e szavak közötti különbséget, a modern teológusok azonban igen, és amikor felismerik, ragaszkodnak ahhoz, hogy semmiféle különbséget ne vegyenek figyelembe. Miller azonban, aki nem ismerte fel a szavak közötti különbségeket, a modern teológusokéval ellentétes következtetésre jutott.

A valóság az, hogy Dániel rendkívül gondos író volt, aki ismerte a héber nyelvet, és tízszerte bölcsebbnek ítéltetett Babilon összes többi bölcsénél, akik a maguk társadalmában önmagukban is igen értelmes emberek voltak. Ha valaki ismerte a héber nyelv helyes használatát, és azt, miként kell azt helyesen visszaadni abban az adott történeti összefüggésben, az Dániel volt. Ha Dániel különböző szavakat használt, az azért volt, mert azoknak különböző jelentéseket kellett közvetíteniük, amelyeket ő szándékosan igyekezett kifejezésre juttatni. Amikor elismerjük, hogy Dániel különbséget tett azok között a szavak között, amelyeket „szentély”-nek vagy „elvétetni”-nek fordítanak, ezek alátámasztják Millernek „a mindennapi”-ról alkotott értelmezését, amelyet Miller éppen abban az igeszakaszban ismert fel, ahol Pál azonosítja, hogy azok, akik gyűlölik az igazságot, arra rendeltettek, hogy erős tévelygést kapjanak.

Akik gyűlölik az igazságot, és hisznek a hazugságnak, amely erős tévelygést szül, egyúttal Efraim részegeseiként is vannak ábrázolva, akik két osztályban jelennek meg. Az egyik osztály a tanult vezetőség, a másik pedig a tanulatlan laikusok osztálya, akik csak azt hajlandók hallani, amit a tanultak tanítanak nekik. Ők azok, akik hazugságok alá rejtőznek, és akik szövetséget kötnek a halállal. Ők azok, akiknek lelke felfuvalkodott a Habakuk kettőben, és ők a Máté huszonöt balga szüzei. Ők azok, akik elvetik Miller álmának alapvető igazságait, amelyek a vég idején tízszer fényesebben ragyognak fel (a modern Izráel számára a tizedik és egyben végső próbatételt jelképezve), amiként azt az ókori Izráel számára a tizedik és végső próbatétel előképezte.

Ezt a tanulmányt a következő cikkben folytatjuk.