The Hidden History of Verse Forty - Number Twenty-One

Ezékiel azokat jelképezi, akikért a Júda törzséből való Oroszlán elvégezte a tanítás munkáját, és alapvető tanítása ez: „szabályra szabály”.

Jelenleg Júda törzsének Oroszlánja tárja fel Ezékiel könyvét. Arról értesülünk, hogy Ezékiel pap a harmincadik esztendőben; akár úgy, hogy a „harminc” papi mivoltának jelképes korát jelenti, akár úgy, hogy ez a harmincadik év abban a prófétai időrendben, amely Jósiás nagy jubileumával kezdődött. Az utolsó napok végső papsága a száznegyvennégyezer, és a hajdani szó szerinti történetek az utolsó napok jelképes történelmét előképezik.

Ezékiel Isten népének jelképe az utolsó napokban – annak a szent történelemnek a jelképe, amelyet minden prófétai bizonyságtétel azonosít. Ez a szent történelem a harmadik angyal mozgalma, amelyet különösképpen az első angyal 1840-ben kibontakozó mozgalma előképezett. Az első angyal mozgalma a három angyal közül az alfa-angyal volt, a harmadik pedig az ómega-angyal. Ezékiel ezért Péterrel áll összhangban a száznegyvennégyezer elpecsételésének idején. Azt a jelképes történelmet, amelyben Péter és Ezékiel egyaránt elhelyezkedik, Panium történelmeként ábrázolja.

Ezékiel magához veszi a kis könyvet, miként János is a Jelenések tízben.

A Jelenések könyve tizedik fejezetében János megeszi a kis könyvet, és az egész fejezet Isten hatalmának megnyilatkozását ábrázolja 1840. augusztus 11-től 1844. október 22-ig.

Ezékiel a Jelenések tizedik fejezetében összhangban áll Jánossal, így Péter, János és Ezékiel együtt állnak a nekik kijelölt helyen a száznegyvennégyezer elpecsételésének idején.

Az 1840-től 1844-ig terjedő időszak egy négyéves periódust jelképez, amely akkor kezdődött, amikor az az idői prófécia, amely 1299. július 27-én egy százötven éves időszakkal vette kezdetét. Azok az „öt hónap” véget értek, és egyesültek a háromszázkilencvenegy évből és tizenöt napból álló idői próféciával, amely 1840. augusztus 11-én zárult le, amikor Isten hatalmának dicsőséges megnyilatkozása nyilvánvalóvá lett egészen 1844. október 22-éig. Ekkor a prófétai idő alkalmazása megszűnt.

A prófétai idő mint a prófécia érvényes alkalmazása 1844. október 22-én véget ért. Ezékiel, Péter és János egyaránt Isten bölcs szüzeit képviselik az első és a második angyal mozgalmában, valamint a harmadik angyal mozgalmában is.

Ezékiel első tizenegy fejezete „látomások” sorozatát tárja elénk, amint azt az első fejezet első verse is megállapítja.

Az első tizenegy fejezet „látomásai” először az első fejezetben adattak a Kebár folyó mellett, majd a harmadik fejezet „síkságon” kapott látomása tovább bővítette azokat, végül pedig a nyolcadik fejezet jeruzsálemi látomása ismét továbbfejtette őket. A Kebár folyó, a síkság és Jeruzsálem mint három helyszín három olyan látomást jelképez, amelyek együtt egyetlen látomást alkotnak: ez az első vers „látomásai”, valamint az első „tizenegy” fejezet látomása.

A harmincadik évnek mint annak a jubileumi ciklusnak a harmincadik évének tekintése, amely Jósiás híres pászkájával kezdődött, és azután október 22-én ért véget, könnyen alátámasztható, mert a szent történelemnek ez a meghatározott vonala világosan ábrázoltatik, sorról sorra, egynél több tanúbizonysággal. Például: a pászka a tavaszi ünnepeket jelképezi, az engesztelés napja pedig az őszi ünnepeket. Ennélfogva a Leviticus huszonharmadik fejezete összhangban áll azzal a jubileumi ciklussal, amely Jósiással kezdődött. Vannak más vonalak is, amelyek összhangban állnak a Jósiás király által ábrázolt történelemmel egészen Kr. e. 573. október 22-ig. A jubileumi év Kr. e. 573. október 22-én bekövetkezett történelmi beteljesedését a történetírók alátámasztják.

A kronológusok általában egyetértenek abban, hogy az engesztelés napja Kr. e. 573. október 22-re tehető, és Jósiás nagy páskája Kr. e. 622-re szintén e bibliai kronológusok által elfogadott dátum. A páska, mint a tavaszi ünnepek jelképe, egy negyvenkilenc éves jubileumi ciklust indított el, amely az őszi ünnepek jelképénél, az engesztelés napján ért véget. Az évek hét hete, amely negyvenkilenc évet tett ki, a föld szombatjának jelképe volt.

Sedékiást Babilonba hurcolták, amikor Jeruzsálem Kr. e. 573 előtt tizennégy évvel elesett. A zsidó történetírók a Jósiás idejében, Kr. e. 622-ben kezdődő és Kr. e. 573. október 22-ig tartó jubileumi ciklust a 17. jubileumi ciklusként azonosítják. A Raphiai csatától a Paniumi csatáig tartó időszak tizenhét év volt. Ptolemaiosz volt a győztes a Raphiai csatában, és tizenhét évig uralkodott mint a dél királya. A milánói ediktumtól addig, amíg Konstantin 330-ban felosztotta birodalmát, tizenhét év telt el. A tizenhetedik jubileumi ciklusban Jeruzsálemet Nabukodonozor elpusztította.

Hóseás olyan témával foglalkozik, amely közvetlenül összefügg Sedékiás fogságba vitelével, jóllehet egyúttal az északi királyság fogságának kezdetét is jelképezi Kr. e. 723-ban. Az ok, amiért Hóseás szakasza kapcsolódik Ezékiel bizonyságtételéhez, Isten elutasításával függ össze, amikor Izráel emberi királyhoz ragaszkodott. Izráelnek az a vágya, hogy isteni Király helyett emberi király uralkodjék fölötte, a 3Mózes 26 „hétszeres” ítéletében úgy jelenik meg, mint „hatalmatok kevélysége”.

A „hatalmatok kevélysége” Izraelnek azt a vágyát jelképezi, hogy olyan legyen, mint a világ, és saját királya legyen. A király eltávolítása az északi királyságból Kr. e. 723-ban, majd Cedékiás királynak, a déli királyság uralkodójának fogságba vitele Kr. e. 586-ban az ősi Izrael „kevélységének” megtöretését jelképezi, és a kevélységet bukás követi. A bibliai próféciában a „hatalom” királyt vagy királyságot jelent, és Izrael kevélysége abban, hogy emberi királyt biztosított magának, a teokrácia és az isteni Király elutasítását jelzi.

Megjegyzendő, hogy azon a ponton Izráel nemcsak Istent vetette el mint királyát, hanem a Prófétaság Lelkét is, amelyet Sámuel képviselt, mert ez áll: „engem elhagytak, és idegen isteneknek szolgáltak, így cselekszenek veled is.”

Az ókori Izráel teokráciáját érő utolsó megtévesztés nemcsak Istennek, hanem a Prófétaság Lelkének az elutasítása is volt. Ez a Kr. e. 1097-ben bekövetkezett elutasítás előképezi a laodiceai Hetednapi Adventizmus 1863-ban bekövetkező utolsó megtévesztését. A Leviticus huszonhat „hét ideje” Isten Igéje, és a Prófétaság Lelke a „hét időről” kijelenti, hogy azt „nem szabad megváltoztatni”.

A Prófétaság Lelke nyilvánvalóan jóváhagyta a „hét időt”, és e jóváhagyása figyelmeztetés volt arra, hogy ne változtassák meg a táblán szereplő számokat, amelyen a „hét idő” a középső oszlopban és a jobb felső sarokban található. Uriah Smith hamisított táblájával 1863-ban megkezdődött az alapvető igazságok fokozatos elutasítása, amelyet az ókori Izráel Isten elutasításában előképezett, és a Prófétaság Lelke azonosította az 1863-as lázadást. Az 1863-as lázadás dátuma összhangban áll az Ezékiel könyvében bemutatott prófétai vonallal. Abban a történelmi vonalban a végkifejlet Jeruzsálem pusztulása volt, amely a vasárnapi törvényt jelképezte. 1863-tól a hamarosan bekövetkező vasárnapi törvényig terjedő időszakot Saul király története példázta Kr. e. 1097-től Sedékiásig, Kr. e. 586-ig.

Sedékiást i. e. 573 jubileumi éve előtt tizennégy évvel vitték fogságba Babilonba. A tizenhetedik jubileumi ciklus i. e. 622-ben kezdődött, és a harmincadik évben Ezékiel mint pap állíttatik elénk i. e. 591-ben; majd öt évvel később Jeruzsálem elpusztult i. e. 586-ban. Ugyanazon a napon pusztult el az évben, mint másodszor Titus által Kr. u. 70-ben. Ezékiel első fejezetének első verse öt évvel Jeruzsálem pusztulása előtt és tizenkilenc évvel a negyvenedik fejezet templomlátomása előtt áll.

A föld szombatjára vonatkozó szövetséggel szembeni engedetlenség miatt Isten kijelentette, hogy a hetedik évvel, a föld szombatjával szembeni engedetlenség átka „hétszeres” lesz. Az „idő” egy esztendő, az „esztendő” pedig háromszázhatvan napból áll, és hét szer háromszázhatvan: kétezerötszázhúsz év. Lehet, hogy a milleriták nem használták a „kétezerötszázhúsz” kifejezést, de mindkét szent táblázatuk számszerűen azonosította a kétezerötszázhúsz évet.

A hétszeres átok kihirdetése mind Izrael északi királysága, mind Júda déli királysága felett William Miller első — vagy mondhatjuk úgy is: „alapvető”, sőt akár „alfa” — felismerése volt. 1863-ban a laodiceai Hetednapi Adventista egyház elutasította Miller felismeréseinek alapvető értelmezését; azokat a „felfedezéseket”, amelyek a millerita mozgalom teljes alapját képezték. Az ihletés közvetlenül figyelmeztetett arra, hogy ez megtörténhet, és meg is történt, mégpedig régen.

A babiloni fogság utáni újjáépített templom alapja az első rendelet története során, még a második rendelet előtt készült el. Maga a templom teljes egészében a második rendelet történetében épült fel. A harmadik rendeletben a nemzeti szuverenitás helyreállíttatott a szó szerinti ősi Izrael számára. William Miller az első angyalt képviselte, aki 1798-ban érkezett meg, és 1840. augusztus 11-én nyert felhatalmazást. A második angyal azután érkezett meg, hogy az alapok lefektettettek, amint azt az 1843-as ábra szemlélteti, amely 1842 májusában került kiadásra. Az 1844-es első csalódáskor, az 1844-es alfa-csalódáskor, megérkezett a második angyal, valamint a szüzekről szóló példázatban szereplő késedelem ideje is, és amikor a második angyal üzenete felhatalmazást nyert az exeteri tábori összejövetelen, a templom elkészült. Azután az 1844-es nagy, vagyis ómega-csalódáskor a szövetség Követe hirtelen eljött az Ő templomába, beteljesítve a kétezer-háromszáz évet, amely a harmadik rendelettel kezdődött, és a harmadik angyal érkezésével ért véget.

Jósiás jelentése: „Isten alapja.” Akár Jósiás királyról, akár Josiah Litchről van szó, mindkettő az alapok jelképe, amint azt az első rendelet története ábrázolja, és amint azt a tavaszi ünnepek szemléltetik, amelyek a 3Mózes huszonharmadik fejezetének első huszonkét versében vannak bemutatva. Az alapok, a tavaszi ünnepek és az első rendelet egyaránt 1840 jelképei, valamint az első angyal felhatalmazásáé. Kr. e. 573. október 22-e, amint azt Ezékiel negyvenedik fejezetének első verse feltárja, 1844. október 22-ének jelképe, valamint a holtak ítéletének megnyílásáé, és egyúttal 2001. szeptember 11-ének jelképe is, az élők ítéletének megnyílásakor. Akik nyomon követték ezeket a cikkeket, tudniuk kell, milyen alkalmazásokat használok.

Ezékiel jelképként áll az írásaiban ábrázolt prófétai történelemben. Ezékiel jelen van, amikor a huszonöt férfi a nap előtt borul le a nyolcadik fejezet végén. A következő fejezetekben is jelen van, amikor „a megpecsételés, amelyet a levágás követ” rázúdul Jeruzsálemre, amelyet Ellen White a Hetednapi Adventista Egyházzal azonosít. Az első tizenegy fejezetben Ezékiel a mennyei szentélybe vitetik, hogy ott megkapja utasításait, miként a milleriták is erre kaptak elhívást 1844-ben, és miként e mozgalom most is erre kap elhívást.

Amikor az utolsó napokban eljutunk odáig, hogy azok a dolgok, amelyeket Ezékiel szemléltetett, megismétlődnek Isten népe körében, akkor elérkeztünk Ezékiel jeléhez. Amikor tudjátok, hogy Ezékiel a száznegyvennégyezeret jelképezi, és ezt a hitnek és megértésnek arra a fokára jutva tudjátok, amely magában hordozza azt a megszentelt várakozást, hogy mindaz, amit Ezékiel írásaiban szemléltetett, az utolsó napok eseményeinek szent sorrendjét példázza, amely a száznegyvennégyezerrel kapcsolatos — amikor ezt tudjátok, akkor „meg fogjátok tudni”, hogy „az Úr” „Isten.”

E gondolatokat a következő cikkben folytatjuk.