The Hidden History of Verse Forty - Number Twenty-Eight

A kijelentés szerint, amikor a sugalmazásról van szó, „minden ténynek megvan a maga jelentősége”, és „minden elvnek megvan a maga jelentősége”.

A tény az, hogy a „ereb boqer” héber kifejezés nyolc alkalommal fordul elő a Bibliában. Minden esetben „este és reggel”-nek van fordítva, kivéve Dániel 8:14-ben, ahol „napok”-ként szerepel. Az ihletés szerint a tizennegyedik vers „az adventhit alapja és központi oszlopa.”

A tény tehát az, hogy a versben szereplő „napok” a nyolcadik előfordulása annak a héber kifejezésnek, amely hétszeres időként használatos. És Isten prófétai irányításának bibliai jelensége a King James-fordítás fordítóinál szándékosan összekapcsolta a nyolcadiknak a hétből való bibliai rejtélyét abban a versben, amely a nyolcadik fejezet két látomása közül az egyiket képviseli. A nyolcadik fejezetben az egyik, „látomás”-nak fordított szó a héber „chazon”, a másik pedig a „mareh”. A „mareh” megjelenést jelent, és a „mareh”-látomás Krisztus megjelenésének látomása Isten prófétai Igéjében. A Dániel 8:14 „mareh”-látomása azonosítja, hogy Krisztusnak meg kellett jelennie, és hirtelen el kellett jönnie templomához 1844. október 22-én. Mindezek az igazságok tények, és kihatással vannak arra a versre, amely a központi oszlop, és a központi oszlop nem egy tanítás vagy egy prófécia, amely 1844. október 22-én teljesedett be; a tény az, hogy a vers Krisztus, a központi oszlop.

Most azt vizsgálják rajtunk, vajon belépünk-e a templomba, és azt követően megvalljuk-e bűneinket, s elnyerjük-e az Ő megigazításának áldását. Ezt az utolsó hívást, hogy belépjünk a templomba, akadályok veszik körül, hogy megakadályozzák egyéni belépésünket; de ha most habozunk, akkor „egyedül maradunk az éjszaka néma borzalmában”. De nem csupán ez az, amit mondani akarok.

Szándékos nyomaték került erre a legfontosabb versre a „napok” szó megkülönböztetésének beillesztésével, amely magában hordozza azt a prófétai rejtélyt, hogy a nyolc a hét közül való, s ez egyike a kerekeknek a száznegyvennégyezer megpecsételésének idejében. A megpecsételés időszakában a bibliai prófécia hatodik királyságának protestáns szarva és republikánus szarva egyaránt betölti azt a rejtélyt, hogy a nyolcadik a hét közül való. Az 1989-ben bekövetkezett vég ideje óta eltelt nyolc elnök közül Trump lett a hatodik király a hatodik királyságban, és miután megnyerte második ciklusát, ő lett a nyolcadik, aki a hét közül való. Az Egyesült Államok azon cselekedete által, hogy megismétli a milánói ediktumot 313-ban, a száznegyvennégyezer laodiceai mozgalma a száznegyvennégyezer filadelfiai mozgalmává lesz. A megpecsételés ideje a vasárnaptörvénynél zárul le, ahol a pápaság halálos sebe meggyógyul, és így betölti a Jelenések könyve tizenhetedik fejezetének rejtélyét mint a nyolcadik, aki a hét közül való. Egy tény, amelyet egy héber kifejezés képvisel, mint egyetlen angol szó, beemeli azt a verset, amely az ítélet megnyílását azonosítja, abba a versbe, amely az ítélet lezárulását azonosítja a száznegyvennégyezer megpecsételésének idejében.

Minden ténynek megvan a maga helye, és az Újszövetségben csupán egyetlen olyan kifejezés található, amelyben egy „szám” valamely másik „szám” szorzataként szerepel, az Ószövetségben pedig csak kettő. A „számszerkezeti felépítés” alfája a Genezisben van.

Az ómega „számszerkezete” Mátéban található.

Ezek az igeszakaszok képviselik a Bibliában az első és az utolsó alkalmat, amikor egy számról kijelentetik, hogy egy másik számmal kell megszorozni. Sok szám van, de a Genezis alfája és Máté omegája ugyanazzal a számszerkezettel rendelkezik, és ugyanazt a két számot alkalmazza: a „hetet” és a „hetvenet”.

Az alfa és az ómega között; a középső, és az egyetlen másik hely, ahol ez a számszerkezeti forma előfordul, a Léviticus huszonötödik fejezete. Ott a két szám nem „hét” és „hetven”, hanem „hétszer hét esztendő”.

A középső számszerkezeti felépítés ismét a „hét” számot alkalmazza, nem pedig a „hetven” számot. Az a szakasz, amelyben ez található, áldást tartalmaz az engedelmességre, valamint átkot az engedetlenségre. A rabszolgák felszabadításának és a föld visszaállításának áldása szembe van állítva a hétszeres átokkal, amely a Leviticus huszonhatodik fejezetében négyszer kerül említésre. Az áldás magában foglalta az Úr gondoskodását azokban az években, amikor a föld nyugalmat élvezett, valamint kettős áldást a jubileum évében; a huszonhatodik fejezet átkai pedig e két fejezet szövetségi figyelmeztetésének ellenpárját képezik.

A középső számszerkezeti forma a 3Mózes 25:8-ban jelenik meg („hétszer hét év”). Ez közvetlenül párosul a 3Mózes 26 négyszeres „hétszeresen” ítéletével. Így a középső számszerkezeti forma egyszerre jelképez áldást és átkot, kettős tanúbizonyságot alkotva a 3Mózes könyvében. A jubileum akár áldásának, akár átkának számszerkezeti formája Lámek ítélete és Jézusnak a kegyelmi idő határára vonatkozó azonosítása közé van helyezve. Mindhárom együtt egy kegyelmi határt azonosít, amelynek lezárulásakor egy áldott és egy átkozott osztály fog megnyilvánulni. Az alfa és az ómega, amelyek az első és a harmadik angyal üzenetét jelképezik, a négyszázkilencvenet a kegyelmi idő jelképének azonosítják. Amikor ez a jubileum átkával vagy áldásával kapcsolódik össze, e tények fontossá válnak, miközben Ezékiel első fejezete első versének tanulmányozásához közeledünk, amely Ezékielt a tizenhetedik jubileumi ciklus harmincadik évébe helyezi.

Az a jubileumi ciklus Kr. e. 573. október 22-én ért véget, és nemcsak 1844. október 22-ét, hanem a hamarosan bekövetkező vasárnapi törvényt is előképezte. Most 2026-ban vagyunk, amely a hetvenedik jubileumi ciklus negyvenhetedik éve. Ezt a jubileumi ciklust a „tizenhetedik” jubileumi ciklus képezte le, amikor Ezékiel a harmincadik évben állt. A templomban állt, és azt a száznegyvennégyezret jelképezte, akik hit által beléptek a Szentek Szentjébe az ítélet végén, miként a hűségesek is tették 1844. október 22-e után. Ha valaki elmulasztja azt a „tényt”, hogy Ezékiel a prófétai történelemben az első fejezet első versében hol áll, elveszíti a „tájékozódását”.

Miután Ezékiel meglátta az Úr dicsőségét, amelyet a Kébár folyónál kapott, a porba aláztatott, miként Dániel, Ézsaiás és János is. Ezután mind a négy példa magában hordozza a felkenetés elemeit azok számára, akiknek az üzenetet kell közölniük egy olyan egyházzal, amely nem lát és nem hall.

Ezékiel könyvében hat olyan dátum van, amely Jeruzsálemre vonatkozik. Korábban már foglalkoztunk az első és az utolsó dátummal, amelyek az első fejezet első és második versében, majd a negyvenedik fejezet első versében találhatók. Foglalkoztam a második dátummal is, amely a nyolcadik fejezet első versében található, de csak annak jelképes ábrázolásával, és nem azzal, hogy miként helyezkedik el Jeruzsálem ostromával és pusztulásával összefüggésben, holott az egész könyv e tengely körül forog. Jeruzsálem Kr. e. 586/585 végén pusztult el. És Ezékiel 33:21-ben egy menekült érkezik Jeruzsálem bukásának hírével.

A város a tizenkettedik évben veretett meg, és Ezékiel ekkor már szabadon szólhatott a maga elhatározása szerint. Ezékiel nyolcadik fejezetének látomása a hatodik évben volt, tehát hozzávetőleg hat évvel azelőtt, hogy a város megverettetett.

A következő esztendőben, amely a hetedik év volt, a vének felkeresték Ezékielt, hogy megkérdezzék az Urat.

Aztán a kilencedik évben megkezdődött a másfél éves ostrom.

E dátumok mindegyike az utolsó napok meghatározott mérföldköveit jelképezi, mert Pál azt mondja, hogy az ősi Izráel például szolgál azok számára, akik a világ végén élnek.

A Jeruzsálemre vonatkozó mind a hat dátum az első fejezet első versében található első dátum és a negyvenedik fejezet első versében található utolsó dátum közé esik. Ez a két dátum az első fejezet ötödik évét jelöli, amely Kr. e. 592 volt, valamint a negyvenedik fejezet huszonötödik évét, amely Kr. e. 573 volt. A sorraról sorra szintjén Ezékielnek van egy vonala Egyiptom számára, amely magában foglalja Tíruszra való utalást is, és egy vonala Jeruzsálem számára. Egyiptom vonalán hét közvetlen útjelző található (ha Tírusz is beleértendő), Jeruzsálemének pedig hat. E két vonal mellett ott van Jósiás vonala és a tizenhetedik jubileumi ciklus. Mindazonáltal az a vonal, amely közvetlen dátum nélkül van bemutatva, a negyedik fejezetben található, és a negyedik fejezet vonala birtokolja azok közül több kereket, amelyeket Ezékiel látott, amikor betekintett a Szentek Szentjébe. Ez a vonal emellett több jelképes igazsággal is terhelt.

A négyszázharminc a megszámlálhatatlanul hosszú szövetséget jelképezi, és Ezékiel a negyedik fejezetben az Úr által élő példázatként szerepeltetik, olyan példázatként, amely magában foglalja a négyszázharminc számát.

Jeruzsálem ostroma, amint Ezékiel szemlélteti, „jel”, miként az i. sz. 66. évben Cestius által Jeruzsálem ellen indított ostrom is az volt. Jézusnak Jeruzsálem pusztulására vonatkozó azonosítását kommentálva, White testvérnő arról tájékoztat bennünket, hogy Jeruzsálem pusztulásának „közvetlen” beteljesedése az utolsó napokban következik be. A két tanúra mért pusztulás jele, amelyet Nabukodonozor és Cestius képvisel, azonosítja, hogy az ostrom jele a közeledő vasárnapi törvény jele.

A vizsgált szakaszon belül az omega bibliai utalását is látjuk William Miller prófétai értelmezésre vonatkozó elsődleges szabályára, az első és a második angyal üzenetének alapító mozgalmában. A napot egy évért elv alfája ugyanakkor omega-jelkép is volt, mert a napot egy évért elv alfája a Számok könyvében mint a tizedik és végső próba került előterjesztésre, amelyben Izráel elbukott, és ezért magára vonta a pusztai halált a negyvenévi pusztai vándorlás során.

Annak a prófétai jelentőségét, hogy a nap-egy-év elv az Egyiptomból való kivonulást követő, a Vörös-tengeren való átkeléssel kezdődő tízlépcsős próbatételi folyamat végső lázadásában jelenik meg, és hogy ugyanezt az elvet ismét kihirdetik akkor, amikor Jeruzsálemet ostrom alá kell venni és el kell pusztítani, meg kell érteni, és alkalmazni kell arra a szakaszra, amelyet vizsgálunk; ugyanígy azt a jelentőségét is, hogy az „ostrom” a „jel.”

Felismerendő az a történelmi vonal, amely akkor áll össze, amikor Jeruzsálem „ostromát” jelként alkalmazzuk, mert ez úgyszólván „tengellyé” válik, és metaforikusan szólva az ostrom jele sok küllővel kapcsolódik hozzá. Az ostrom jele talán Ezékiel legfontosabb szakasza, és a jel lehetővé teszi, hogy Júda törzsének Oroszlánja tökéletességet hozzon elő abból, ami Ezékiel számára először zűrzavarnak tűnt. Az ostrom „jelét”, az egy nap egy év elvét, valamint az ostrom által egybefogott prófétai vonalakat abban az összefüggésben kell szemlélni, hogy a négyszázharminc az örökkévaló szövetséget jelképezi.

Az Úr háromlépcsős folyamatban lépett szövetségre Ábrahámmal, és e három lépés közül az első magában foglalta azt a próféciát, hogy Ábrahám leszármazottai négyszáz esztendeig foglyok lesznek Egyiptomban. A második lépésben Ábrahám a körülmetélkedés szertartását kapta, a harmadik lépés pedig Izsák feláldozása volt a Mórija hegyén. A négyszáz esztendő megjelölése volt az alfa annak a három lépésnek a sorában, amelyet az Úr megtett egy választott nép felemelésében és a vele való szövetségkötésben. Ezt a választott szövetséges népet Istentől elválasztották István megkövezésekor, a 34. évben, és ezután Pál, a pogányokhoz küldött választott apostol ezt a négyszáz esztendőt így határozta meg — négyszázharminc esztendőként.

A szövetséget jelképező szám a négyszázharminc, ám Ábrám és Saul két tanúja, akiknek neve egyaránt Ábrahámra, illetve Pálra változott, két különálló időszakot azonosít, amelyek együtt alkotják a négyszázharminc teljes számát. Amikor Isten megváltoztatja egy lélek nevét, az annak a léleknek és Istennek szövetségi kapcsolatát jelképezi. A négyszázharminc esztendő tehát olyan összeg, amely két különálló szám összeadásából áll elő, miként Ábrahám négyszázából és Pál harmincának hozzáadásából. Ezékiel háromszázkilencven napig feküdt a bal oldalán, majd negyven napig a jobb oldalán; ezzel két olyan számot azonosítva, amelyek összege négyszázharminc.

A Teremtés könyve tizenegyedik fejezetében a halál szövetsége, amely közvetlenül az özönvíz után Nimród lázadása által jött létre, azonosítja a két szövetség közötti különbséget. A bábeli torony elemei egy sátáni „mentsd meg önmagad” szövetségi népről tanúskodnak, amelyet ítélet alá kellett vetni és szét kellett szórni. Ugyanebben a fejezetben a héberek nemzetségtáblája Éber születésével veszi kezdetét, jelezve egy választott nép kezdetét, amely az élet szövetségét hivatott képviselni, ellentétben Nimród halál-szövetségével.

A Teremtés könyvének tizedik fejezetében említtetik először Éber és Péleg.

Peleg neve megosztást vagy széthasadást jelent, és Peleg napjaiban a szövetségi nép két osztályra való szétválását Bábel tornyának története és Nimród lázadása jelzi. Éber négyszázhatvannégy évig élt, de miután Peleg (megosztás) megszületett, még négyszázharminc évig élt. Minden ténynek megvan a maga jelentősége, és a négyszázharminc az a szám, amelyet Pál Ábrahám szövetségi próféciájához rendel. Noha a négyszázharminc szám Ébernek Peleg születése utáni életével azonosul, élete első harmincnégy esztendeje „négy és harminc év”-ként van kifejezve, ami természetesen harmincnégy év, de e harmincnégy év egyszerű kifejezésében „négy” és „harminc” (430) olvasható. Ezután következett a négyszázharminc, majd Peleg életének első megjelölése: „harminc”.

Éber a héber név gyökere, és ez a héberek első említése, akiknek a szövetség választott népévé kellett lenniük. Éber jelentése: átkelni; így előképe a szövetség népének, amely átkel a földről az új földre, miként Ábrahám gyermekei is átkeltek a Vörös-tengeren az Ígéret Földjére. A negyvenéves pusztai vándorlás akadályozta ezt az átkelést, de a negyven év végén átkeltek a Jordánon az Ígéret Földjére, ily módon előképezve Isten népének végső átkelését. Péleg azt a történelmi korszakot jelképezi, amikor az emberiség két szövetségi népre való megoszlása először Nimród tornyánál történt meg. Nimród halálszövetségének jelképe a zűrzavar, a héber életszövetség jelképe pedig Éber életének a Péleg által jelképezett megosztás előtti négyszázharminc éve. Péleg neve egyúttal jelképes számbeli igazságot is megjelöl, mert Éber négyszázharminc éve két számra oszlik, és Péleg a négyszáz megkülönböztetését jelképezi a harmincas számtól.

A négyszázharminc két részből áll. Ábrahám szövetségének négyszáz éve, valamint a Pál által megjelölt további harminc év. Az ismeret növekedését, amely Isten népének végső megújulását előidézi, Dániel könyve tizenkettedik fejezete ábrázolja, ahol az örökkévaló szövetség kétrészes jelképe kifejezetten azonosításra kerül, és ez a 9/11. versekben tárul elénk.

A végső felnyitás, amely egy háromlépcsős próbatételi folyamatot eredményez — amint azt a tizedik vers így ábrázolja: „megtisztíttatnak, megfehéríttetnek és megpróbáltatnak” —, az ezerkétszázkilencven évvel áll kapcsolatban. A vers úttörő értelmezése szerint a pogányság ellenállásának 508-ban történt eltávolítása egy harmincéves folyamatot indított el, amely 538-ban a pápaság felállításához vezetett mint a bibliai prófécia ötödik királysága; ez azután a bibliai prófécia ötödik királyságaként uralkodott mindaddig, amíg az ezerkétszázhatvan év 1798-ban véget nem ért. Az 508-tól 538-ig terjedő harminc évet Pál a 2 Thessalónikabeliekben úgy is ábrázolja, mint „előbb bekövetkező szakadás”-t.

A 2 Thesszalonikában a téma a pogány Róma és a pápai Róma közötti kapcsolat, mint a prófécia negyedik, illetve ötödik királysága. A Thesszalonika e fejezetében fedezte fel William Miller, hogy a Dániel könyvében szereplő „szüntelen” a pogány Rómát jelképezi, és Miller azt is felismerte, hogy a Dániel könyvében a „szüntelen” mindig az utálatossággal vagy a pusztulást okozó törvényszegéssel összefüggésben jelenik meg. A Dániel könyvében szereplő pusztulás utálatossága és pusztulást okozó törvényszegése azt jelképezik, amit János a Jelenések könyvében rendre a fenevad képeként és a fenevad bélyegeként azonosít.

William Miller prófétai alkalmazásainak többségét, ha nem mindegyikét, két pusztító hatalom azonosítására alapozta, amelyeket a „mindennapi”-ként (pogány Róma), valamint a második pusztító hatalomként ábrázolt, amely kétféleképpen van kifejezve: mint a pusztító vétek (az egyház és az állam összekapcsolódása), a Jelenések könyvében pedig mint a fenevad képmása (a pápai prófétai struktúra), továbbá a pusztító utálatosság (a napimádás), a Jelenések könyvében pedig mint a fenevad bélyege. Az a megértés, amelyet Miller a 2 Thesszalonika levélben Pál által adott bemutatásból merített, Miller egyik elsődleges alapvető felismerése volt; Miller pedig az adventizmus alapjainak jelképe. Pál kijelenti, hogy azok, akik nem szeretik az igazságot, amelyet a 2 Thesszalonika második fejezete ábrázol, azok erős tévelygést fogadnak el.

Dániel három versében (Dániel 12:9–11) az utolsó napokban való jelképes értelmezés nem foglalhatja magában az idő alkalmazását, mert 1844. október 22-étől kezdve a prófétai idő alkalmazása többé nem érvényes. A 9/11 versek harminc évnek és ezerkétszázhatvan évnek két különálló időszakát képviselik. A negyven szám és az ezerkétszázhatvan szám egyaránt a prófétai puszta jelképei, és prófétai értelemben felcserélhetők. Ennélfogva az ezerkétszázhatvan érthető negyvenként, és a negyven a négyszáznak a tizede. A 9/11 versek az örökkévaló szövetség számát jelképezik, amint azt a négyszáz (Ábrahám) képviseli a harminccal (Pál) összefüggésben. Az „ezerkétszázhatvan” által jelképezett „puszta” összhangban áll a „negyven” „pusztájával”, és a négy a négyszáznak a tizede. A harminc harminc. A négyszázharminc úgy áll elő, hogy a négyszáz számhoz hozzáadódik a harminc száma, amely Ezékiel negyedik fejezetében úgy jelenik meg, mint a háromszázkilencvenhez hozzáadott negyven.

A tizenkettedik fejezetben a 9/11-es versek a fejezetben szereplő három prófétai időszak középső szakaszát jelképezik, és az utolsó napokban feltáruló örökkévaló szövetség szimbólumai. A négyszázharminc jelentésének felnyitása az utolsó napokban Ezékiel negyedik fejezetében megy végbe.

Júda törzsének Oroszlánja most felnyitja a végső figyelmeztető üzenetet azok számára, akik hit által Ezékiellel, Jánossal, Dániellel és Ézsaiással együtt beléptek a Szentek Szentjébe. Ez az igazság feltárul azok felemeltetésével összefüggésben, akiket nemcsak Izráel számkivetettjeiként, hanem a száznegyvennégyezer zászlójaként is jelképez a prófécia. Ez az igazság annak a szövetségnek az összefüggésébe van helyezve, amelyet Ábrahám négyszáz éve jelképez, együtt azzal a szövetséggel, amelyet Pál harminc éve jelképez. Ez az igazság a Dániel tizenkettedik fejezetének 9/11 verseiben van bemutatva, amelyek három jelképes időszak közepét ábrázolják, s amelyeket a milleriták helyesen értettek meg. A középső 9/11-es igazságot, amelynek pecsétje most felnyílik Dániel tizenkettedik fejezetében, Ezékiel háromszázkilencven napja és negyven napja jelképezi. Ezek a napok Ezékiel előtt a tizenhetedik jubileumi ciklus harmincadik évében tárulnak fel, és Ezékiel mint pap a száznegyvennégyezer papságát jelképezi, akik három próba közül a középső próbában vannak.

Ezékielt a templompróbában a „negyedik hónap” „ötödik napján” jelölik meg, amely a millerita történelemben a hetedik hónapoknak éppen a közepét („félútját”) jelölte; ezek 1844. április 19-én, az első csalódáskor kezdődtek, és ugyanazon év október 22-én értek véget.

1844. július 21-e a hét szent hónap közepére esett, és ezen a napon Samuel Snow a bostoni Tabernákulumban tartózkodott, ahol az Éjféli Kiáltásról szóló üzenetét terjesztette elő. Ott, nyilvános előadás keretében első ízben „magának a Szentírásnak a szavaival hirdette: »Ímé, jön a Vőlegény!«” Most jelképesen Ezékiellel együtt állunk a bostoni Tabernákulumban, közvetlenül azelőtt, hogy az éjféli kiáltás hírnökeinek felemeltetése áradatként törne elő. A zászló felemelésének prófétai folyamata az iszlám prófétai vonalában, a Jelenések könyve kilencedik fejezetében van ábrázolva. Ezékiel negyedik fejezete adja a második tanút és ama háromszázkilencvenegy esztendőből és tizenöt napból álló prófécia lezárását, és ezt a negyedik fejezetben teszi meg.

Ezeket a dolgokat a következő cikkben folytatjuk.