A pergamoni gyülekezet a 313-as milánói ediktummal vette kezdetét, amikor Constantia és Licinius között létrejött a Dániel könyve tizenegyedik fejezetében szereplő negyedik, szövetséget megpecsételő házasság. Nagy Konstantin, a nyugati birodalomrész császára a szövetség megpecsételéseként adta Constantiát feleségül Liciniusnak, a keleti birodalomrész császárának. Constantia Konstantin féltestvére volt, és házasságkötésére az ediktum kibocsátásával egy időben került sor. A házassággal megpecsételt szövetség nem bizonyult tartósnak, és ezt követően kiújult a polgárháború. Constantia a polgárháború során mindvégig Licinius mellett maradt, és miután Konstantin 324-ben legyőzte Liciniust, könyörgött neki, hogy kímélje meg férje életét. Konstantin kezdetben megkímélte Liciniust, később azonban elrendelte kivégzését. Maga Constantia ezt követően körülbelül 330-ig Konstantin udvarában élt.
A Dániel könyve tizenegyedik fejezetében szereplő negyedik házassági szövetség 313 februárjában nyitotta meg a Pergamon által jelképezett időszakot, és a pergamoni gyülekezet korszaka egészen a thiatirai gyülekezet korszakáig tartott, amely akkor kezdődött, amikor a pápai hatalom 538-ban trónra lépett. Az 538-as év Pergamon végét jelezte, egyúttal pedig Dániel könyve tizenegyedik fejezetének ötödik házassági szövetségét is, amikor a pápai egyház a Róma világi hatalmaival kötött prófétai házassági szövetség révén elfoglalta helyét a trónon. Pergamon 313-ban egy alfa-házassági szövetséggel kezdődött, és 538-ban egy ómega-házassági szövetséggel ért véget. 1798-ban Európa királyai elváltak pápai menyasszonyuktól, amikor Napóleon fogságba ejtette a pápát.
A pápai menyasszony fogságának és válásának előképe már a Dániel könyvének tizenegyedik fejezetében szereplő legelső, szövetségkötést megpecsételő házasság volt, amely a Ptolemaioszok és a Szeleukidák birodalma között köttetett. A hatodiktól a nyolcadikig terjedő versek beteljesedéseként Kr. e. 252-ben II. Ptolemaiosz Philadelphosz (a dél királya) feleségül adta leányát, Berenikét II. Antiokhosz Theoszhoz (az észak királyához), hogy véget vessen a második szíriai háborúnak. A megállapodás arra kötelezte Antiokhoszt, hogy bocsássa el feleségét, Laodikét és annak fiait. Miután II. Ptolemaiosz Kr. e. 246-ban meghalt, Antiokhosz visszafogadta Laodikét, Berenikét pedig elbocsátotta. Laodiké ezután megmérgeztette Antiokhoszt, és megszervezte Bereniké és csecsemőkorú fia meggyilkolását. Így Bereniké, amint arról a vers beszámol, „nem tartotta meg hatalmát”, és „kiszolgáltatták”.
III. Ptolemaiosz Euergetész, Bereniké fivére („gyökereinek egy hajtása”), Egyiptom királya lett, és testvére megbosszulására betört a szeleukida királyságba, amivel kezdetét vette a Kr. e. 246-tól 241-ig tartó harmadik szíriai háború. Ptolemaiosz jelentős városokat foglalt el (köztük Szeleukeiát és Antiokheiát), mélyen benyomult a szeleukidák területére, és hatalmas zsákmányt hurcolt el, köztük számos bálványszobrot és szent edényt, amelyeket korábban Kambüszész vitt el Egyiptomból. A zsákmánnyal visszatért Egyiptomba, beteljesítve azt a jövendölést, hogy isteneiket és értékes tárgyaikat fogságba hurcolják Egyiptomba.
A Dániel könyvének tizenegyedik fejezetében szereplő első házassági szövetség a pápai Róma és Európa királyai között 538-ban létrejött házassági szövetség előképe volt. A hatodiktól a nyolcadikig terjedő versekben a déli király menyasszonyt ad, hogy szövetséget kössön, ezt a szövetséget azonban később megszegik. A szövetség megszegését az északi királyság lerohanása, területének meghódítása és kincseinek elhurcolása követi. Az ennek megfelelő történelmi események során a déli királyt képviselő Napóleon 1797-ben rákényszerítette a tolentinói békeszerződést a Pápai Államra. A következő évben a Berthier tábornok vezette francia csapatok bevonultak Rómába, és foglyul ejtették VI. Piusz pápát, aki az északi királyt képviselte. A franciák kincseket is zsákmányoltak Rómában, és Franciaországba szállították őket, ahogyan Ptolemaiosz is Egyiptomba hurcolta az északi királyság kincseit.
A 313-ban Milánóban megkötött házassági szerződés véget vetett egy polgárháborúnak, éppúgy, ahogyan a II. Ptolemaiosz Philadelphosz és II. Antiokhosz Theosz északi és déli birodalma között létrejött házassági szerződés véget vetett a második szíriai háborúnak. A nyugati és a keleti birodalom 324-ben bekövetkezett válásának előképe az volt, hogy Antiokhosz Kr. e. 246-ban elvált az egyezmény értelmében feleségül vett egyiptomi hitvesétől. Mindkét válás párhuzamban áll az 1798-as válással.
Pergámum időszaka 225 évet ölel fel, 313-tól 538-ig. A pogány Róma második szövetségi házasságával kezdődött, és a pápai Róma első szövetségi házasságával zárult. Pergámum prófétai története összekapcsolja a pogány Róma két szövetségi házasságát a pápai Róma két szövetségi házasságával, éppúgy, ahogyan a hét Kleopátra sora összekapcsolja a Szeleukida Birodalom két szövetségi házasságát a pogány Róma két szövetségi házasságával. A Szeleukida Birodalom két házasságát Kleopátra kapcsolta össze a pogány Római Birodalom két házasságával, ez utóbbiakat pedig Pergámum jelképes gyülekezete kapcsolta össze a pápai Róma két házasságával.
A Szeleukida Birodalom Kr. e. 252-ben kötött alfa-házassága előképe volt annak az ómega-házasságnak, amelyet Nagy Antiokhosz lánya, Kleopátra Szüra kötött V. Ptolemaiosszal Kr. e. 193-ban Raphiában. Ez a házasság vetett véget az ötödik szíriai háborúnak. A pogány Róma szövetségi alfa-házassága Kr. e. 40-ben jött létre Marcus Antonius és Octavia között. Octavia a később Augustus Caesar néven ismert Octavianus nővére volt. A Kr. e. 40-ben kötött házasság a brundisiumi szerződéshez kapcsolódott. Antonius Kr. e. 32-ben Kleopátra kedvéért elvált Octaviától, és ezzel újrakezdte azt a polgárháborút, amelynek a Kr. e. 40-ben kötött szerződés vetett véget. Marcus Antonius volt a keleti ellenfél, Octavianus pedig a nyugati vetélytárs. Egyiptom történelmében hét Kleopátra volt. Az első a Szeleukida Birodalom ómega-házassági szövetségét jelképezte, a hetedik és egyben utolsó Kleopátra pedig a pogány Róma szövetségi alfa-házasságának válással történő felbontását.
Krisztus mindig a kezdettel szemlélteti a véget, így a Szeleukidák Kr. e. 252-ben kötött alfa-házassága párhuzamban áll a Szeleukidák Kr. e. 193-ban kötött ómega-házasságával. A Szeleukidák történetének alfája és ómegája egyaránt párhuzamban áll mind a pogány, mind a pápai Róma alfa- és ómega-házasságaival. A pogány Róma 313-as ómega-házassága egyben Pergamon szerződéses alfa-házassága is volt, és előképe volt Pergamon szerződéses ómega-házasságának, amely egyúttal a pápai Róma 538-as alfa-házassági szerződése is volt. Ez a pogány Róma szerződéses alfa- és ómega-házasságát egyaránt párhuzamba állítja a pápai Róma 538-as alfa-házasságával. A pápai Róma ómega-házasságára a hamarosan eljövendő vasárnaptörvény idején kerül sor. Az 538-as alfa a vasárnaptörvény ómegájának előképe, az 538-as alfa előképei pedig a Kr. e. 40-ben kötött brundisiumi szerződés és a 313-as milánói ediktum szerződéses házassága voltak. A Szeleukida Birodalom Kr. e. 252-ben kötött alfa-házassága párhuzamban áll a pápai Róma 538-as szerződéses házasságával, és a Szeleukida Birodalom alfa-házasságaként párhuzamban áll a Kr. e. 193-ban Raphiában kötött ómega-házassággal is.
Az észak és dél között Kr. e. 252-ben és 193-ban létrejött házassági szövetségek megfelelnek az 538-as házassági szövetségnek, ez pedig a pogány Róma Kr. e. 40-ben és Kr. u. 313-ban kötött házassági szövetségeinek. A Dániel könyvének tizenegyedik fejezetében bemutatott történelem mind az öt házassági szövetsége a hatodik és egyben utolsó házassági szövetségben, a hamarosan eljövendő vasárnaptörvény idején nyeri el tökéletes beteljesedését. Az első két házasság háborút jelent az északi és déli ellenfelek között, a harmadik és a negyedik pedig kelet és nyugat közötti polgárháborút jelképez. Az ötödik és a hatodik házasság lelki harcot jelképez kelet és nyugat között; az ortodoxia és a római katolicizmus között; vagy az állam és az egyház között. Az ortodoxia és a római katolicizmus közötti egyik alapvető különbség az, hogy az ortodoxok elfogadják az úgynevezett „cezaropapizmust”.
Cezaropapizmus
A cezaropapizmus az egyház és az állam olyan összekapcsolódása, amelyben az államé az irányító szerep. A római katolicizmus elutasítja ezt a berendezkedést, és Justinianus 533. évi rendeletéhez tartja magát, amely a római katolikus egyházat az egyházak fejének és egyúttal az eretnekek helyreigazítójának nyilvánította. Az utolsó két szerződéses házasság szellemi küzdelme akörül folyt, hogy a polgári hatalmat jelképező férfi uralkodik-e az egyházi hatalmat jelképező nő felett. A szellemi háború kiterjedt az egyházon belüli istentisztelet egyes vonatkozásaiban mutatkozó eltérésekre, valamint a „filioque” néven ismert tanításra is.
Filioque
A filioque jelentése: „és a Fiú”. A „filioque” kifejezés jelentőségének megértéséhez prófétai szempontból kell megvizsgálnunk Nicea városát, ahol először fogadták el a „niceai hitvallást”. Nicea prófétai szempontból kapcsolódik az iszlám vonalához, hiszen itt jelölik Nicea második történelmi csatáját, és ugyancsak prófétai kapcsolatban áll a keleti és a nyugati katolicizmus lelki hadviselésével. Leó pápa jelképként szintén kapcsolódik Niceához és a niceai hitvallás prófétai bizonyságtételéhez.
Dániel könyvének tizenegyedik fejezete hat szövetségi házasságot jelöl meg, és az első négy vagy észak és dél, vagy kelet és nyugat közötti katonai konfliktus. Az utolsó kettő a keleti ortodox katolikusok és a nyugati római katolikusok közötti lelki konfliktus. A hatodik és egyben utolsó szövetségi házasság magában foglalja majd a niceai hitvallás körüli küzdelem szimbolikáját, szerepet kap benne egy Leó pápa is, és végül az egyház és az állam összekapcsolásának római katolikus értelmezését fogja érvényre juttatni, amely elutasítja a keleti ortodoxok által vallott „cezaropapizmust”, amely szerint a világi hatalom fennhatósággal rendelkezik az egyház felett.
„De mi a »fenevadnak állított képmás«? És hogyan fogják megalkotni? A képmást a kétszarvú fenevad alkotja meg, és ez a fenevadnak állított képmás. A fenevad képmásának is nevezik. Ahhoz tehát, hogy megtudjuk, milyen ez a képmás, és hogyan fogják megalkotni, magának a fenevadnak – a pápaságnak – a jellemző vonásait kell tanulmányoznunk.
„Amikor az őskeresztény egyház megromlott azáltal, hogy eltért az evangélium egyszerűségétől, és pogány szertartásokat és szokásokat fogadott el, elvesztette Isten Lelkét és erejét; és hogy az emberek lelkiismeretét irányíthassa, a világi hatalom támogatását kereste. Ennek eredményeként jött létre a pápaság, egy olyan egyház, amely az államhatalmat irányította, és saját céljainak előmozdítására, különösen az »eretnekség« megbüntetésére használta fel. Ahhoz, hogy az Egyesült Államok megalkossa a fenevad képmását, a vallási hatalomnak oly mértékben kell irányítania a polgári kormányzatot, hogy az egyház az állam hatalmát is saját céljainak megvalósítására használja fel.” A nagy küzdelem, 443.
A cezaropapizmus és a filioque jelenti a nyugati és a keleti katolikusok közötti két alapvető különbséget. Az egyik a világi hatalomról folyó vita; a másik teológiai vita arról, hogy a Szentlélek egyedül az Atyától „származik”-e, vagy az Atyától és a Fiútól egyaránt származik. A római katolikus egyház azt vallja, hogy a Szentlélek mindkettőjüktől származik, a keleti egyház viszont elutasítja a „filioque” kitételt, és vitatja azt a betoldást, amely szerint a Szentlélek Krisztustól származik. A filioque elméletét fokozatosan illesztették be az eredeti hitvallásba, amelyet a 325-ben tartott nikaiai zsinaton fogalmaztak meg, négy évvel az első vasárnaptörvény után, és egy évvel azután, hogy Konstantin legyőzte Liciniust, és a Római Birodalom egyeduralkodója lett. Az eredeti hitvallásban nem szerepelt a „filioque” kérdése, amely végül a keleti és a nyugati katolikus egyház különválásának két fő oka közül az egyik lett.
A 381-ben tartott konstantinápolyi zsinaton a niceai hitvallást kibővítették; az így létrejött szöveg niceai–konstantinápolyi hitvallás néven vált ismertté. A Szentlélekről szóló kibővített megfogalmazás tartalmazta az „aki az Atyától származik” kitételt. A keleti ortodox egyházak továbbra is a hitvallásnak ezt a formáját használják, a filioque későbbi betoldása nélkül. Ötven évvel később, a 431-ben tartott efezusi zsinaton megerősítették a 325-ben Niceában meghatározott hitet, és a zsinat megtiltotta, hogy a niceai hitvallás helyébe más hitet vezessenek be. A keleti egyház erre a tilalomra hivatkozva érvelt a filioque hitvallásba való betoldása ellen. Az 589-ben tartott harmadik toledói zsinaton a filioque megjelent a hitvallás Spanyolországban használt latin szövegében. Használata a nyugati gótok körében az arianizmussal szembeni fellépéshez kapcsolódott, és a Fiú teljes istenségét hangsúlyozta. A harmadik toledói zsinatot ezért széles körben a filioque nyugati hitvallásba való beillesztésének egyik fontos korai mérföldköveként tartják számon.
A 8. és a 9. században a filioque általánossá vált a Nagy Károly és a Karolingok fennhatósága alá tartozó egyházakban. Nyugati zsinatokon védelmezték, és Róma kivételével fokozatosan egész latin Európában elfogadottá vált. A keleti egyház tudomást szerzett a betoldásról, és tiltakozni kezdett ellene.
1014-ben VIII. Benedek pápa hivatalosan bevezette a filioque kitétellel kiegészített hitvallás használatát a római szentmisében. Ekkor vált a filioque a római liturgia bevett részévé. Ezt gyakran a Nyugat döntő lépésének tekintik. 1054-ben, a nagy egyházszakadás idején került sor a kölcsönös kiközösítésekre, és a filioque egyike volt azoknak a fő teológiai kérdéseknek, amelyek ekkor már megosztották Keletet és Nyugatot.
Az 1438/39-es firenzei zsinaton a római egyház megerősítette a filioque tanát és a pápai főhatalmat. Palaiologosz János keleti császár részt vett ezen a zsinaton. Palaiologosz bátyja és elődje volt XI. Konstantinnak, aki beteljesítette az 1449. július 27-én lezárult, százötven évre szóló próféciát. Az 1438/39-es zsinaton Palaiologosz János császár katonai és gazdasági támogatást keresett az oszmánok ellen, és ennek érdekében elfogadta a filioque és a pápai főhatalom kérdésében képviselt római katolikus álláspontot. Amikor ő és görög kísérete visszatértek Konstantinápolyba, a keleti egyház elutasította a megállapodást. Jelenleg a római katolikus egyház és a legtöbb hitehagyott protestáns egyház továbbra is vallja a filioque tanát, a keleti ortodox egyház viszont elutasítja azt.
325-ben Nagy Konstantin, a megalkuvó pergamoni egyház jelképe, összehívta a niceai zsinatot, és részt is vett rajta. A milánói ediktumtól a birodalom 330-ban bekövetkezett prófétai felosztásáig eltelt tizenhét év során fogadták el a niceai hitvallást.
533-ban kiadták Justinianus rendeletét, a következő évben, 534-ben pedig bevezették Justinianus törvénykönyvét, majd 538-ban a pápai hatalom a harmadik akadályt is leküzdötte, amikor a gótokat kiűzték Róma városából. Ezután a harmadik orléans-i zsinaton vasárnaptörvényt fogadtak el.
A 313-tól 330-ig tartó időszak a pergámumi gyülekezet 225 éves időszakának tágabb alfa-fraktálját jeleníti meg, míg az 533-tól 538-ig tartó időszak annak ómega-fraktálját. A 313-as év a milánói ediktumot jelzi, 225 évvel később, 538-ban pedig vasárnaptörvényt léptettek életbe. A tágabb alfa-időszak történetén belül a 313. évi ediktumtól a 321. évi első pogány vasárnaptörvényig tartó időszak megfelel az 533. évi dekrétumtól az 538. évi első pápai vasárnaptörvényig tartó időszaknak. Pergámum háromféleképpen jelenít meg egy olyan jogi rendelkezést, amely megelőzi a vasárnaptörvényt, és elvezet hozzá. Pergámum egyúttal azt az „előbb bekövetkező hitehagyást” is jelképezi, amelyről Pál a thesszalonikai gyülekezethez írt második levelében szól.
Senki semmilyen módon ne tévesszen meg titeket: mert az a nap nem jön el, amíg előbb be nem következik a hitehagyás, és meg nem jelenik a bűn embere, a kárhozat fia; aki ellenszegül, és fölébe emeli magát mindannak, amit Istennek neveznek vagy imádnak; úgyhogy Istenként ül be Isten templomába, Istennek tüntetve fel magát. 2 Thesszalonika 2:3, 4.
Azt a hitehagyást, amely megelőzte a római pápának a bűn embereként való lelepleződését, a pergámumi gyülekezet jelképezi. Pál szerint ennek az igazságnak a félreértése egy hazugság elhívését jelenti, és e hazugság elhívésének következtében mindazok, akik így tesznek, a tévelygés ereje alá kerülnek (2 Thesszalonika 2:10–12). A tévelygés ereje a szövetség népét és azt az országot sújtó ítéletnek felel meg, ahol a szövetség népe létrejött. A laodiceai Hetednapi Adventista Egyház esetében a tévelygés erejét az jelképezi, hogy elutasítja William Miller értelmezését, amely szerint a Dániel könyvében szereplő „mindennapi” általánosságban a pogányságot jelenti, pontosabban pedig a pogány Rómát jelképezte. Az Egyesült Államok esetében a tévelygés ereje nem William Miller ezen igeszakaszra vonatkozó értelmezésének elutasításán alapul, amelynek révén Miller felismerte, hogy a „mindennapi” a pogányságot jelenti. Tévelygése ehelyett azon alapul, hogy megfeledkezik arról: a pogány Róma bukása után lelepleződött bűn embere a pápai hatalom volt. Reagan ezt a tévelygést vetítette előre, amikor megfeledkezett arról, hogy gyermekkorától fogva tudta: a pápa az antikrisztus. Amikor Reagan az 1980-as években titkos szövetségre lépett a törvényszegés titkával, előrevetítette azt a vakságot, amelyet e prófétai alkalmazás szerint Donald Trump is meg fog ismételni. Akár szándékos ez a vakság, akár félretájékoztatás következménye, az itt bemutatott prófétai értelmezés azt vetíti előre, hogy Trump megismétli Reagan vakságát, és Pál szerint a tévelygés ereje alá kerül.
Pergámum a megalkuvás és a hitehagyás azon időszakát jelképezi, amely megelőzte a pápaság trónra emelését. Ez a történelmi folyamat prófétai párhuzamban áll az Egyesült Államok utolsó éveivel, azzal az időszakkal, amely Ronald Reagan elnökségével kezdődött. Akár Pergámumot vizsgáljuk a 313. évi ediktumtól az 538. évi vasárnaptörvényig; akár Pergámum alfa-fraktálját az ediktumtól az első, 321. évi vasárnaptörvényig; akár Pergámum ómega-fraktálját 533-tól az 538. évi vasárnaptörvényig, mindhárom vonal egy ostrom prófétai szerkezetét jeleníti meg.
A következő cikkben egy ostrommal foglalkozunk majd.